naivdiva

El kell engedni.

És persze, tudom, hogy el kell engedni. Már nem érzem azt a fizikai hiányt, mint az első pár napban, bár nehéz külön választani, megmondani, hogy ami fáj, az hol és hogy fáj, amikor az egész lényem fáj, de már nem érzem, hogy lyuk van bennem.(Ez egyébként a hormonok is. Amikor a Mici megszületett, épen, egészségesen, időre, napokig nem tudtam elviselni, ha nem voltunk testkontaktusban.)

Most épp, ha jön, kitölt a hiánya, a nem léte. Nem a halála. Az valahogy nincs. Nem született meg.

Szóval el kell engedni. Iszonyú nehéz. Nem is megy egyszerre. Kicsi, apró gondolatfoszlányokban megy csak. Az elején azzal, hogy tovább lélgeztem. Hogy felkeltem másnap. Hazajöttem a gyerekekhez. Hogy feléjük fordultam, rájuk összpontosítottam. Amikor először elmentek az oviba, pánikrohamom volt. De csak egyszer, az első nap. Aztán filmszakadás. Fogalmam sincs, mit csináltam vagy nem csináltam az első héten. De éltem. Élek. Életben maradtam. Túléltem, túlélem.

Nem tudom, mibe kapaszkodik, akit nem vár otthon két gyerek. Engem ők tartottak az innenső oldalon.

Úgyhogy tegnap este elővettünk négy gyertyát, és mindegyikünk nevében gyújtottunk egyet. Én és az apja elmondtuk neki, hogy mennyire szeretjük, hogy mennyire örültünk, hogy itt volt velünk, és én igyekeztem, tényleg és őszintén arra gondolni, hogy hagyom menni, repüljön, szálljon ahova szeretne.

De persze nem megy akarva. Nem tudom akarni. Akarva azt akarom, hogy éljen, hogy legyen még mindig nehéz az a terhesség, ami már nincs, hogy számolhassam a heteket.

De az élet továbbfolyik. Hiába gondolnád, hogy annyi fájdalom, hogy nem bírod el, valahogy kifordítja a világot a sarkaiból, hát nem. 

A nagyobbiknak úgyanúgy iskolát kell választani, és ugyanúgy szekálja az oviban a fiú, akinek tetszik, a kisebbik úgyanúgy elkámpicsorodik, ha letört a legorepcsi szárnya. 

Ugyanúgy gyűlik a koszos ruha, ugyanúgy öntözni kell a növényeket, hajat kell festetni, mert lenő, és szervízbe kell venni az autót.

És ez így van jól. És ez segít nem akarni. Mert elfelejtek akarni. Van, hogy egész nap elfeljtem akarni, azt is hogy éljen, azt is hogy el tudjam engedni, és persze, amikor eszembe jut este, akkor szörnyen érzem magam, mert elfelejtettem.

Pedig nem felejtem sosem.