naivdiva

Mindig.

Az első emlékem kb 10 éves koromból van erről, onnantól képzelődtem arról, milyen lesz ha gyerekem lesz. 

Aztán Mr. Simpsonnal összeházasodtunk és jött az a négy év, amíg sehogy nem estem teherbe, és olyan dühös voltam az Úristenre, amiért nem nem és nem ad nekem egy gyereket, nekem, aki kislány kora óta mást sem akar. És aztán a kezünkbe vettük a dolgokat és kicseleztük az Úristent, egy lombikkal és lett a Mici, aztán mégegy testcsellel lett a Dádi.

És jött ez a meglepetés-gyerek, akire senki sem számított, akire én is csak nagyon titokban, ki nem mondva, el sem suttogva vágytam, akit letett az Úristen a küszöbünkre, de mielőtt bejött volna a házba, el is vette.Épp csak ajtót tudtunk nyitni neki, köszönni, hogy szia!, de jó, hogy vagy, de be már nem jöhet sose, ott marad mindig a küszöbünkön, és én keresztül esek rajta minden ajtónyitásnál.

Hat hónapot élt a hasamban, nem ismerem meg sose, nem látom mosolyogni, nem veszekszik velem, hogy Anya! ezmegaz, nem nyomják le a nagytesói, nem legózik az apjával, nem szopik a mellemből, nem tudom meg, milyen az illata.

De azt tudom, hogy élénk kisfiú volt, hogy nem szerette, ha macerálják, hogy szerette, ha a nővére mesél neki, és éjszakai bulista volt, hogy ugyanolyan majdnemszőke volt, mint a testvérei, és ugyanolyan hullámos szája volt, mint az apjának, és az én tenyerembe azért belesimult, ha simogattam a hasam.

Sosem lehetek az anyukája, és mindig a kisfiam marad.