naivdiva

Végig volt valami szar érzésem, amit persze utólag könnyű ráhúzni, közben meg főleg azt gondoltam, hogy ennyivel öregebb vagyok, mint amikor a nagyokat vártam, és testileg-lelkileg nehezebben viselem.

M. mondta még az elején (viccből), hogy nem szenvedtem meg érte, azért parázok. Hát érte utólag szenvedek (meg).

Minden hónapra jutott valami aggódnivaló, vagy fura, vagy olyan, ami fel sem merült a nagyokkal. 

Mondogattam, hogy nem érdekel, hogy nekem mennyire nehéz vagy kényelmetlen, ha vele minden rendben. (De, érdekelt, főleg a nagyok miatt, akik csak egy kanapén fetrengő fókát láttak az anyjukból hónapokig.) És rendben is volt. Minden genetikai vizsgálaton, minden ultrahangon minden mindig rendben volt vele, amíg meg nem halt a hasamban, egyik óráról a másikra.

Holnap megkapom a szövettant. Nem tudom, hogy kiderül-e belőle valami. Az ilyen esetek kétharmadában sosem derül ki, mi történt.

Nem is tudom, hogy akarom-e tudni, mi történt. Attól, hogy tudom, miért halt meg, nem fog élni.

Ha megszületett volna ugyanennyi időre, lett volna esélye. Hogy mire, milyen életre, azt nem tudom. 

De nincs ha. Nincs mit lett volna. Nem volt előre látható, nem voltak jelek, nem tudhatta, vehette volna észre senki. Nem lehetett kivédeni. Menni akart, így, egyik pillanatról a másikra, esélyt sem adva magának, nekem, nekünk.