naivdiva

Ha kiülök a terszra és feltámad a szél, eszembe jut. Mintha itt lenne. Megsimogatja az arcom. Szia Mama!

Még mindig nincs, amit nem tennék meg, hogy itt legyen velem. De már kezd helye lenni. Már tudok nem csak szomorúsággal gondolni rá. Felidézni az arcát. A rugdosást a hasamban.

Szembenézni azzal, hogy hogy mennyit tanulunk miatta és vele. Magunkról, az életről a halálról. Csupa elcsépeltnek tűnő téma, amiről igazából alig tudunk valamit.

Szia Kisfiam!

Mr. Simpsonnal beszélgetünk. Sokat. Kellett nekünk két hónap, hogy mint anya és apa beszélni tudjunk. Eddig mind a ketten befelé fordultunk, a saját gyászunkba, azzal kellett dolgozni. Nem is bírtuk volna el egymásét.

Amit végig kellett csinálni abban a két napban, azt kézenfogva csináltuk végig. Szó szerint. Ahogy a nagyok születését, ezt sem tudtam volna nélküle. Sírtunk meg nevetgéltünk a szülőszobán egyszerre meg felváltva. Nem jutott el az agyunkig, hogy mi történik. 

Persze, most nagyon felkavaró, újraélni mindent a másik gondolatival, helyzetével, akkor megélt érzéseivel. 

Ami nekem már aznap éjjel ki nem mondható bizonyosság volt, az neki az utolsó pillanatig remény. Hogy mindenki téved, hogy fel fog sírni, ha megszületik, hogy ez velünk nem és nem történhet meg.

És közvetlenül utána a szépség, hogy megnéztük, hogy elköszöntünk tőle, hogy megszületett, ha holtan is. Neki a születés az szép. Az apasága átsegítette ezen. A gyerekek segítették át, ha máshogy is, mint engem.

Beszélgetünk róla, hogy legyen-e még gyerekünk. Hogy bele merünk-e vágni mégegyszer. Ő megmutatta mind a kettőnknek, milyen lenne hárommal, hogy van helye mégegynek. MInden, amitől megijedtünk, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, lényegtelenné vált.

Háromgyerekes szülők lettünk, de a legkisebb gyerekünk nincs velünk. És szeretnénk, ha lenne egy negyedik, aki harmadik.

Ha a vágy több lesz, mint a félelem, akkor belevágunk. Egyikünk sem tudja, hogy mikor jön el ez a pillanat, ha eljön.