naivdiva

Szóval ugye van nekem egy lányom, aki olyan maximalistának született, amilyet nevelni se lehetne, pedig én nem nevelem annak, becsszó. Nagyjából akkor elégedett magával, ha 130 százalékon teljesít, nem, nem viccelek. Amikor októberben elkezdett írni tanulni, volt olyan oldal, amit lukasra radírozott, mert tizenkettedszer sem sikerült úgy kanyarítania a "álló kaput", ahogy szerinte kellett volna. (Én már a negyedik után mondtam neki, hogy jójaz, hagyjukmár, hátra van még 3 sor "álló kapu").

És amúgy két szupercuki tanítónénije van, figyelnek rá, kedvesek vele, és egy szuper pedagógiai programmal próbálják nem megutáltatni velük az iskolát, szóval a körülmények a lehetőségekhez képest ideálisak.

Na, tehát, múlt héten írtak matek felmérőt (ez volt az első ilyenjük, egész évben nem mérték őket, nem kaptak jegyet, nincs sorrend az osztályban, csoportban dolgoznak, a félévi szöveges értékelésüket is csak mi kaptuk meg.)

És jön haza a gyerek, hogy Mama, 100 százalékos lett! Hű, mondom, ez a lombikos orvos még annál is jobban megérte a pénzét, az én gyerekem, meg a 100-as matekdoga, azta! Aztán este kértem a felmérőt, mert alá kell írni (ő szólt még délután) és nem adja. Jó, ideadja, de ne nézzek bele, csak írjam alá az elején (óriási konspiratőr, az eredmény az utolsó oldalon volt, ott kellett aláírni).

Mondom neki, hogy nem izéljen már, adja ide, mi az isten lehet benne, amit nem láthatok? Erre zokogás. Oké. Fejben a következő forgatókönyvek futnak: 13 százalékot írt, azért nem adja ide.(Nem valószínű, de mittomén, elrontotta.) Üresen adta be. (Mondjuk, akkor csak felhívott volna valaki az iskolából.) Elégette. (Kicsit korai lenne.)

Mondom neki, Mici, ne hülyéskedj, előbb-utóbbi tudni fogom, mi van benne, add ide, essünk túl rajta.

Ő (bőgve): Oh-hoho-oké, de nem lett száháháh-ház százalék.

Én: Jó, de mennyi lett? Meg tökmindegy mennyi lett, szeretlek, akármennyi lett.

Ő: Ki-hihihi-hilencvenvalamennyi.

Kilencvennyolc.

Kilencvennyolc százalék miatt bőgött, mint a záporeső, mert az nem száz. És az olyan ciki. És azért nem merte megmondani.

Egy kurva pontot vesztett. 

Úgyhogy elmondtam neki, hogy akárhányszázalékosan is imádom, és büszke vagyok rá, mert tudom, hogy mennyit dolgozott egész évben, és ez az ő munkája és legyen büsze rá ő is, és ne vegye el magától az örömöt, mert megérdemli.

És, ha 83 vagy 72 vagy 32 százalékot írt volna, akkor is szeretjük, és ő a mi kis csodabogarunk, és az a lényeg, hogy ő tudja, hogy mennyit tanult és beletette vagy nem tette bele, amit kellett. Erre azt mondta: jó.

Az apja rajzolt neki exceltben kördiagramot, és megmutatta neki, hogy mi az, hogy 98 százalék. És akkor tapsikolt, hogy jaa?? Hát ez tök jó! Hát nem tudtam, hogy ez így néz ki!

Kemény éveknek nézünk elébe. 

Mert hogy hetek óta fáj, pontosabban egy két hete nap közben már nem fáj, de reggel úgy totyogok, mint egy frissen amputált csirke, mert egy ideje tök rendesen edzek, mivel így 40 felé beparáztam, hogy 70 éves koromban úgy fogok totyogni, mint egy frissen amputált csirke.

Szóval fáj régóta, és nem mertem vele elmenni semmilyen orvoshoz, mert meg voltam (vagyok?) róla győződve, hogy ez csak valami rettenetes, örök bénasággal és/vagy tolószékkel járó szörnyű kórság lehet, nem pedig simán túlterheltem.

Nem kell jönni az Occam borotvájával, amióta meghalt a gyerek (elvesztettük a babát? hogy kell ezt ilyen casually leírni?), szóval azóta nem annyira bízom a testem üzemszerű működésében, és minden kis kósza tünettől pánikrohamot kapok. Igen, tudom, dolgozunk rajta a Pszichonénivel. 

De a gyógytornászlány azt mondta, hogy nem halálos beteg vagyok, hanem hülye, mert nem melegítek be és nem nyújtok le rendesen, és miután szétszadizta a vádlimat meg is ragasztózta (ilyen kinezikus izével, ezt mondjuk nem értem, hogy hogy működik, viszont tök élsportolónak nézek ki az összeszalagozott lábammal), és megmutatta, hogy kell rendesen karbantartani az izomkat, hengerrel, ha már heti háromszor elvárom tőlük, hogy rendesen dolgozzanak.

Szóval stay tuned, kiváncsian várom, hogy akkor most tudok-e majd járni reggelente. 

1. csepegtetem rájuk havonta a 4000 Ft / macska áron kapható ultraszuper kullancs elleni lófaszt

2. hetente többször szedek ki belőlük 1-2-3 példányt

Iszonyú undorítóak és akar a halál a lakásban kullancsokat, elég a magunkat spricnizni, amikor kerte / erdőbe / játszóra megyünk.

A macskák meg lassan meggyűlölnek, mert minden simogatás után jövök a csipeszt csattogtatva (Móriccal különösen könnyű, ő az a fajta hisztigép, aki már ettől is ordítva vernyákol.)

Szóval értem én a, hogy nem lehet kullancsot irtani hatóságilag, de nem bánnám, ha lehetne. 

A Dádinak mondjuk minden évben minden szandál feltöri, mert olyan ööö dundi lábefeje van, hogy csak na, magas a rüsztje, meg érzékeny a bőre, de a Mici eddig nem tolta ezt.

Ráadásul Mici annyira meg van csajosodva, hogy inkább szótlanul szenved (bezzeg máskor égig érő cirkuszt tud csinálni abból is, ha egy pló túl bő, nem viccelek) csak hordhassa a csilli-villi új szandált, és tök véletlenül szúrtam ki, hogy mindkét lábát 2-2 helyen feltörte.

Kellene indítani vmi próbaidős cipőboltot, ahova egy hét hordás után vissza lehetne vinni ezeket, hogy bocs, nem jött be.