naivdiva

Gondoltam, rittyentek egy hosszú és bonyolult postot bizalomról, meg elfogadásról meg szeretetről meg szerelemről. De aztán rájöttem, hogy annyira ingatag a viszonyom mindegyik fogalomhoz, hogy lehet, hogy nem nekem kellene e tárgyban okosnak lenni.

Bár az utóbbi időben egyre gyakrabban érzem, hogy vészesen közeleg a pillanat, amikor nem lesz mindenre magyarázat, hogy jajnemtudom. Nagyon-nagyon nehezen mennek nekem ezek a dolgok, legfőképp a bízás, az kurvanehezen.

Sokat filóztam, mi lehet az oka ennek a zsigeri ellenállásnak. Egy időben instant válasz volt a "hogyan bíznék másokban, ha magamban sem bízom". De a magamban nem bízós idők elmúltak egy ideje.
Egyensúly van bennem, sokkal de sokkal erősebb, mint egy bő éve. Pszichonénivel annak idején szépen rommá rombltunk engem és újraépítettük az egész kócerájt, ami ugyancsak én lettem, némi vasbeton alappal.

És most ezt a vasbeton alapot féltem. Mert az oké, hogy akkor sikerült, de annyira azért nem volt jó, hogy mégeygszer akarjam. Egyszerűbbnek tűnik nem beengedni senkit. Csak így meg ugye kívül marad az is, akinek bent lenne a helye.
Nehéz döntés ez, a hozzáállás pedig egyértelműen egoista.

Közben öregszem, és gyereket akarok, egyre inkább, és itt toporog az ajtóban a pasi, aki gyereket akar tőlem és aki, hogy a klasszikust idézzem, úgy szeret ahogy vagyok. Csak ne lennék így beszarva.
Mondom, nem bírok okos lenni itt...