naivdiva

Azon filózok hétfő óta, hogy milyen viselkedési stratégiát állítsak fel a holnapi ügyészi meghallgatásra. Mert nekem csak egy viselkedési stratégiám van a borítékolhatóan kényelmetlen helyzetekre: előveszem a húszcentes mosolyom, és túláradóan kedves vagyok. Ez az esetek 99 százalékában működik, valahogy a mosolygó, kedves embereknek senki sem tud ellenállni, így szoktam megúszni a gorombáskodást az önkormányzatnál, meg a háziorvosnál, meg amikor kikérem a negyedik nadrágot az eladólányoktól a ruhaboltban meg, amikor megmondom a sales-eseknek, hogy most sem veszünk tőlük semmit.

De holnap nem vigyoroghatok az ügyészre, mint a tejbetök, holnap nekem bűnbánó arcot kell vágnom, olyan meg nekem nincs, mert az apukám arra nevelt, hogy nem kell bocsánatot kérni, csak legközelebb ne csináljam meg ugyanazt a hülyeséget. Verbálisan sokat fejlődtem azóta, hogy az apukám abbahagyta a nevelésemet, és kiválóan tudok szóban bocsánatot kérni, de képtelen vagyok egész lényemmel a bocsánatkérést sugározni, pedig azt kellene, valahogy az az érzésem, hogy az ügyésznek nem lesz elég, ha leteszem a nagyesküt, hogy legközelebb nem hagyom, hogy egy biciklis rohanjon az álló autómba.