naivdiva

Zorkát tegnap este megtámadta a szőrszörny. A macskám szerencsére egy hős, és többszöri kétvállrafektetés és köpködés-sorozat után nyert. A szőrszörny az új kabátomról származik, egész pontosan a kapucniájáról.

Tegnap Amundsent játszottam, hófúvás, lefagyott autópálya, vidéki látogatás. Kicsit be voltam parázva, amikor az M1-ről lekanyarodtunk és út nem volt, csak hó, hó meg hó, de nem én vezettem, hanem Mr. Simpson, akinek az önbizalma a végtelent súrolja, pláne, ha autózásról van szó és végül oda is értünk meg haza is.
Amundsen igazából akkor voltam, amikor a vendégségben ki kellett menni cigizni: a ház-garázs távon többször majdnem elvitt a szél.

A nagypapám ma 75 éves.
Boldog újévet kedves Egyebek!

Allergia szempontból mozgalmas Karácsony áll magöttünk.

Az örvendetes hír, hogy a helyzet úgy áll, csökkent a fémallergiám intentzitása, két teljes napon át képes voltam hordani a szívárványszínű fülbevalót, amit Hugitól kaptam, pedig bizsu, és a szvaccs órát is, amely Mr. Sipmson ajándéka, pedig az se ezüstből készült.

Kevésbbé örvendetes hír, hogy miután a szentestét bedagadt szemekkel, tüsszögve és a hasfájástól kétrét görnyedve töltöttem (anyám pedig kéztördelve, hogy "deszerintem hívni kellene az ügyeletet"), kiderült: allergiás vagyok a licsire (kis, hülye gyümölcs, egyébként finom), amelyet a nővéremnél fogyasztottam délután.

Holnap pedig újra dolgozom, juhéj!

Még veszek Rambónak alvózsákot, szatyorba pakolom a gyönyörűséges ajándékokat (az idei outfit: bordó papír, ezüst szalag), elbúcsúzom Zorkától (tavaly frankón felszívódott a házban, idegesítette a kutyát és teljesen kikészült a költözéstől, de azért lesz, aki feljöjjön hozzá és csak két éjszaka) és hazamegyek Anyáékhoz.
Boldog mindent összes Egyebek!

Féllábbal és átmenetileg visszatérek a civilizációba.
Itthonról dolgozom, nagy szerencsémre látom Gyöngyszemből is a céges szervert (itt is beérkeznek az e-mailek), é egyelőre a főfőfőfőnököm sem kapott agytolulást a méltől, melyben diszkréten bejelentettem, hogy ma már itthon kívánok maradni. Még kaphat, ritkán olvassa a méljeimet.
Így takarítás és csomagolás közben is rajta tartom a szemem a készülő újságon.

A csomagolás persze csak akkor következik be, ha elmegyek csomagolópapírért (egyúttal beszerzem a maradék három-négy ajcsit), de előbb mosni, mosogatni és teregetni fogok.
Juhéj!

Este céges buli, holnap maradék feladatok felgöngyölítése és irány a Karácsony. Lassan szervező-istennő leszek, ami estemben felér egy teljes személyiség-fejlődéssel.

Szegény blog, teljesen elhanyagolom, csúnya, ritkán frissül és egyáltalán.
Annyira k.o. vagyok, mire hazaérek, hogy általában nincs kedvem írni, bent valami kukikat kér számon rajtam a szisztem és nincs kedvem / időm szarozni vele, de, ha működne a rendszer akkor is csak annyit postolnék tízpercenként, hogy akurvaélet!, meg agyvérzést kapok!!!, meg annyátannakapicsának!!! meg hasonlók.

Esténként tiszta Nagy Sándornak érzem magam (nem, nem a ronda emeszpés, hanem a nagyszerű hadvezér) a puszta ténytől, hogy túléltem a napot. Eufória nuku, csak a csöndes lihegés (nem az erotikus, hanem az életértküzdős fajtából).
A tél viszont gyorsan elszáll majd, februárra lesz kész ez az istenverte sajtótermék, addig megszűnök létezni, utána meg csak a tavasz van.
Sajnáljatok.

Az év végi hajrá már-már kiveri nálam a biztosítékot. Főleg, hogy már csak én gályázok, a többiek leadták az összes lapot, mindenki adminisztrál, én meg rohangálok a fotósok, újságírók és fordítók között / után / mellett.

A héten két krízisnap is volt, de mindkét válságheyzetet elhárítottuk, és most jövök rá, hogy miért szeretek itt dolgozni: mert csapatjáték van.


Karácsony szerintem az idén nem lesz, csak két nap, amikor nem dolgozom, ajándék nyista, és úgy általában nem jut el hozzám semmi a külvilágból. Ennek is megvan a szépsége / bája, sosem hajtottam ennyire, kiváncsi vagyok, hol a plafon. Mert, hogy ez a következő két hónapban kiderül, afelől szemernyi kétségem sincs.
(Jó, azért holnap én is vásárolni fogok. Vagy már mindenki túl van rajta? Ugye nem...?)

Épp azon morfondíroztam tegnap, hogy micsoda egy esettanulmány végigtekinteni az összes csajokon meg a Nővéremen, és nézni, mennyire másképp nevelik őket, milyen mozdulatokat, szavakat, mintákat lopnak a gyerekekbe anélkül, hogy észrevennék. Akár a gyerekek, akár ők. Jó ez.

Ma bepötyögtem az "editor in chief" aláírást a gépbe, egész konkrátan egy e-mail végére, és arra gondoltam, ha ebben a tempóban ível tovább a karrierem, két hét múlva miniszterelnök leszek.

Nyugi, én is hülye pofát vágok miközben röhögök...

57 csatornám van! Megszámoltam. Nekem!
Még azt is megbocsátom, hogy fél órát késtek reggel a kábeles fiúk.

Most például Helyszínelőket fogok nézni. Én. A lakásomban, a kanapémról. Lehet, hogy ez gyerekes /röhejes /függő-like, de jó, hogy van itthon csomó csatorna.

Egyébként dolgozom meg dolgzom és, ha ráérek dolgzom is. Meg tegnap voltam M.-nél, megnevettettem a gyerekét, megettem a nagyobbik ehető zsömléjüket és vittem meglepetést.

A szerkesztőségi munka kiegészült a gyerekfelvigyázással.
Tegnap egy kétévessel fűztem láncot szines gemkapocsból, ma délután pedig egyesült erővel raktunk csoki-ropi-nyalókát tálakba, szerveztünk még egyel nagyobb Mikulás-jelmezt, hűtöttünk gyerekpezsgőt, cipeltünk ajándékot, és szipogtunk a hátsó sorban.

Azért vicces a főfőfőfőnöködet látni, ahogy a négyéves gyereke után mászik a földön, és hangtalanul mondja a verset, amíg a fia a Mikulás előtt szaval...

Most elszabadult a pokol (például elsôre azt akartam írni, hogy a popcorn, tudnám, miért?). Péntek este van, Hölgyeim és Uraim, az óra már elütötte a hetet és ezt a posztot is a benti, MaC-es klaviatúráról kapjátok.

Vagy nagyon csúnyán berúgunk ma este (hetedmagammal mulatok az offiszban) vagy holnap délután kettôig alszom (nem, mert jövök be dolgozni).

Viszont a szakmai(teljes)elômenetelem ezennel hivatalos. Gratulálhattok.

A saját halotti maszkom néz vissza minden tükörbôl reggel, délben, este.
Lehet, hogy tényleg az kéne (höhh, megdögölni), vagy inkább nem, de téli álmot aludni / elutazni Szváziföldre / másik életet kezdeni, azt igen, és nem kellene küzdeni munkával, pasikkal, meggárgyult barátnôkkel. Csöpp-csöpp-csöpp. Faszkivan, telik a pohár, mindenki bekaphattya.