naivdiva

El kell engedni.

És persze, tudom, hogy el kell engedni. Már nem érzem azt a fizikai hiányt, mint az első pár napban, bár nehéz külön választani, megmondani, hogy ami fáj, az hol és hogy fáj, amikor az egész lényem fáj, de már nem érzem, hogy lyuk van bennem.(Ez egyébként a hormonok is. Amikor a Mici megszületett, épen, egészségesen, időre, napokig nem tudtam elviselni, ha nem voltunk testkontaktusban.)

Most épp, ha jön, kitölt a hiánya, a nem léte. Nem a halála. Az valahogy nincs. Nem született meg.

Szóval el kell engedni. Iszonyú nehéz. Nem is megy egyszerre. Kicsi, apró gondolatfoszlányokban megy csak. Az elején azzal, hogy tovább lélgeztem. Hogy felkeltem másnap. Hazajöttem a gyerekekhez. Hogy feléjük fordultam, rájuk összpontosítottam. Amikor először elmentek az oviba, pánikrohamom volt. De csak egyszer, az első nap. Aztán filmszakadás. Fogalmam sincs, mit csináltam vagy nem csináltam az első héten. De éltem. Élek. Életben maradtam. Túléltem, túlélem.

Nem tudom, mibe kapaszkodik, akit nem vár otthon két gyerek. Engem ők tartottak az innenső oldalon.

Úgyhogy tegnap este elővettünk négy gyertyát, és mindegyikünk nevében gyújtottunk egyet. Én és az apja elmondtuk neki, hogy mennyire szeretjük, hogy mennyire örültünk, hogy itt volt velünk, és én igyekeztem, tényleg és őszintén arra gondolni, hogy hagyom menni, repüljön, szálljon ahova szeretne.

De persze nem megy akarva. Nem tudom akarni. Akarva azt akarom, hogy éljen, hogy legyen még mindig nehéz az a terhesség, ami már nincs, hogy számolhassam a heteket.

De az élet továbbfolyik. Hiába gondolnád, hogy annyi fájdalom, hogy nem bírod el, valahogy kifordítja a világot a sarkaiból, hát nem. 

A nagyobbiknak úgyanúgy iskolát kell választani, és ugyanúgy szekálja az oviban a fiú, akinek tetszik, a kisebbik úgyanúgy elkámpicsorodik, ha letört a legorepcsi szárnya. 

Ugyanúgy gyűlik a koszos ruha, ugyanúgy öntözni kell a növényeket, hajat kell festetni, mert lenő, és szervízbe kell venni az autót.

És ez így van jól. És ez segít nem akarni. Mert elfelejtek akarni. Van, hogy egész nap elfeljtem akarni, azt is hogy éljen, azt is hogy el tudjam engedni, és persze, amikor eszembe jut este, akkor szörnyen érzem magam, mert elfelejtettem.

Pedig nem felejtem sosem. 

Végig volt valami szar érzésem, amit persze utólag könnyű ráhúzni, közben meg főleg azt gondoltam, hogy ennyivel öregebb vagyok, mint amikor a nagyokat vártam, és testileg-lelkileg nehezebben viselem.

M. mondta még az elején (viccből), hogy nem szenvedtem meg érte, azért parázok. Hát érte utólag szenvedek (meg).

Minden hónapra jutott valami aggódnivaló, vagy fura, vagy olyan, ami fel sem merült a nagyokkal. 

Mondogattam, hogy nem érdekel, hogy nekem mennyire nehéz vagy kényelmetlen, ha vele minden rendben. (De, érdekelt, főleg a nagyok miatt, akik csak egy kanapén fetrengő fókát láttak az anyjukból hónapokig.) És rendben is volt. Minden genetikai vizsgálaton, minden ultrahangon minden mindig rendben volt vele, amíg meg nem halt a hasamban, egyik óráról a másikra.

Holnap megkapom a szövettant. Nem tudom, hogy kiderül-e belőle valami. Az ilyen esetek kétharmadában sosem derül ki, mi történt.

Nem is tudom, hogy akarom-e tudni, mi történt. Attól, hogy tudom, miért halt meg, nem fog élni.

Ha megszületett volna ugyanennyi időre, lett volna esélye. Hogy mire, milyen életre, azt nem tudom. 

De nincs ha. Nincs mit lett volna. Nem volt előre látható, nem voltak jelek, nem tudhatta, vehette volna észre senki. Nem lehetett kivédeni. Menni akart, így, egyik pillanatról a másikra, esélyt sem adva magának, nekem, nekünk.

Mert mindenem azon dolgozik, hogy elhaványuljon ez, EZ, ő, ami most főleg csak nagyon fáj.

És emlékszem. Hogy mennyire megijedtem (megijedtünk), amikor kiderült, hogy terhes vagyok, hogy most mi lesz. Ilyen önző ijedtség volt, hogy dehát holnap jönnek a csajok kártyázni, és én nem ihatok, nem cigizhetek, hogy megint bálna leszek, nem tudok magassarkút hordani (mintha amúgy olyan sokat hordanék), és hova tesszük, és mi már túl vagyunk ezen, hogy megint éjszakázni kell, hogy már nem emlékszem, hogy hogy kell napirendre szoktatni egy kisbabát és úristen, meg kell szülni és az fáj, és utána szottyadt leszek és nagyobb autó kell, és én utálok nagy autót vezetni.

És emlészem. Hogy mennyire örültem (örültünk), hogy mégis lett egy kisbabánk sajátból, akiért nem álltunk sorba az orvosnál, hogy hárman lesznek, és mennyire szuper lesz nekik, hogy sokan vannak, és mennyire büszke voltam, hogy háromgyerekes anya leszek, hogy a kicsinek milyen klassz lesz, hogy ekkora családba érkezik, egy kész családba, és a nagyja már rutinból megy majd, és megint lesz itt egy kicsi ember, akit megismerhetek, akire rácsodálkozhatunk, hogy jé! pont olyan, mint ez vagy az a testvére, apja, anyja, nagyanyja, nagyapja, és jé, ezt meg azt vajon kitől örökölte és babaszaga lesz, meg pihés feje (bár titkon reméltem, hogy ez a harmadik legalább az én hajamat örökli majd).  

És emlékszem, hogy a tesói keveredése volt a hasamban, hogy olyan pörgős kisbaba volt mint a bátyja a hasamban, és pont annyira utálta, ha más próbálta simogatni a hasam, mint a nővére a hasamban, hogy annyira élénk lett, ahányszor ettem, hogy biztos voltam benne, hogy annyira szeret majd enni, mint a bátyja, hogy előre frászban voltam, mert este mentek a legnagyobb vadulások, és mi lesz így, ha megszületik, évekig nem fogunk aludni, mint, amikor a Dádi volt kicsi, és emlékszem, az arcára, úgy tűnt, mintha aludna, hogy mégsem az én hajamat örökölte, hanem majdnem szőke pihéi voltak, mint a testvéreinek, hogy az apja hullámos száját is örökölte, és milyen icipici és könnyű volt a karomban, amikor elbúcsúztunk tőle és elmondtuk neki, hogy mennyire szeretjük.

És most esz a kiváncsiság, hogy tényleg olyan "hagyjon mindenki békén" lett volna-e, mint a Mici, hogy tényleg jó evő lett volna, vagy csak belemagyaráztam, és vele is hajnali fél 5-kor üldögéltem volna a nappaliban, mert nem szeretett volna aludni.

És most itt maradt ez a csomó kérdés, meg néhány sejtés és dolog, és nem foghatom, nem éjszakázhatok, nem aggódhatok, hogy eszik-e eleget, nem szólhatok rá a testvéreire, hogy halkabban, mert alszik, nem látom mosolyogni, felnőni, járni tanulni, és ő sem tudja meg, milyen lenne harmadik gyereknek lenni ebben a bolondokházában, ami a családunk, ami életben tart.

Mindig.

Az első emlékem kb 10 éves koromból van erről, onnantól képzelődtem arról, milyen lesz ha gyerekem lesz. 

Aztán Mr. Simpsonnal összeházasodtunk és jött az a négy év, amíg sehogy nem estem teherbe, és olyan dühös voltam az Úristenre, amiért nem nem és nem ad nekem egy gyereket, nekem, aki kislány kora óta mást sem akar. És aztán a kezünkbe vettük a dolgokat és kicseleztük az Úristent, egy lombikkal és lett a Mici, aztán mégegy testcsellel lett a Dádi.

És jött ez a meglepetés-gyerek, akire senki sem számított, akire én is csak nagyon titokban, ki nem mondva, el sem suttogva vágytam, akit letett az Úristen a küszöbünkre, de mielőtt bejött volna a házba, el is vette.Épp csak ajtót tudtunk nyitni neki, köszönni, hogy szia!, de jó, hogy vagy, de be már nem jöhet sose, ott marad mindig a küszöbünkön, és én keresztül esek rajta minden ajtónyitásnál.

Hat hónapot élt a hasamban, nem ismerem meg sose, nem látom mosolyogni, nem veszekszik velem, hogy Anya! ezmegaz, nem nyomják le a nagytesói, nem legózik az apjával, nem szopik a mellemből, nem tudom meg, milyen az illata.

De azt tudom, hogy élénk kisfiú volt, hogy nem szerette, ha macerálják, hogy szerette, ha a nővére mesél neki, és éjszakai bulista volt, hogy ugyanolyan majdnemszőke volt, mint a testvérei, és ugyanolyan hullámos szája volt, mint az apjának, és az én tenyerembe azért belesimult, ha simogattam a hasam.

Sosem lehetek az anyukája, és mindig a kisfiam marad.