naivdiva

Az kábé rendben van, hogy az elmúlt fél évben úgy zajlik az élet, mintha valami rohadt szappanopera lenne, de én személy szerint mindig is utáltam azokat a részeket, amikor bekövetkezik a nemvárt, de teljesen röhejes fordulat - kiderül, hogy a nagynéni férje az apa, az unokatesót örökbefogadták meg ilyenek.

Az én saját szappanoperámban a héten jött el a dramaturgiai fordulópont - miután kiderült, hogy Mr. Simpson becsajozott, majd az is kiderült, hogy erre a szerkesztőségben mellettem ülő csajt találta a legalkalmasabbnak, majd rájött, hogy mégse, és tegnap egész délután és este velem osztotta meg efelett érzett szégyenét.

Elemezzük a fenti mondatot:
"Mr. Simpson becsajozott..." - teljesen rendben van, szive joga, szót se többet róla, hol van nekem jopgalapom bármit számon kérni rajta.

"erre a szerkesztőségben mellettem ülő csajt találta a legalkalmasabbnak" - na itt kezd a szappanopera-jelleg átcsapni röhejbe. Pontosabban, amikor a csaj tőlem kér engedélyt ahhoz, hogy járjanak (felnőttek vagyunk, ne kerülgessük stb), én meg állok, mint a hülye, mit is mondhatnék...

"aztán rájött, hogy mégse" - figyelem! ez a drámai fordulat - kisírt szemek, és (mint utóbb megtudtam) hisztériás rohamok.

"velem osztotta meg efelett érzett szégyenét" - na itt pedig már túl vagyunk a katarzison, és nem marad semmi, csak a tehetetlen ücsörgés. Ha Mr. Simpson szégyenli magát órákon át tartó önostorozással próbálja magát büntetni - én ahhoz kellettem tegnap, hogy feloldozást adjak. De hogyan adhatnék, amikor ennyire hülye?
Akárkivel dughatott volna, de neki muszáj volt a szerkből szereznie valakit. Megint a régi hiba: nem számolt a következményekkel.
A legszebb az egészben az, hogy ez nem tartja vissza attól, hogy legközelebb ugyanilyen hülyeséget csináljon.

Nem, tévedtem: a legszebb az, hogy M. most rém meg van sértődve, mert igazából nála kellett volna látogatást tennem, de annyira elbasztuk a délutánt, hogy nem mentem ki.

Este megtekintettük A. kiállítását, volt múzeumigazgatós megnyitó, meg igyenpogi, meg beszélgettem régen látott emberekel, aztán hazasétáltam a zuhogó esőben.

Közben azon gondolkoztam, hogy miért kell nekem bárgyú mosollyal közlekednem attól, hogy esik az eső, harminc fok van, és süt a nap. De nem jöttem rá. Valószínűleg ez ilyen mosolygós kombináció.
És a "hazasétáltam" enyhe csúsztatás - pontosabb a "hazacsoszogtam". A fantasztikus egy-pánt-tartja-meg-a-szentlélek papucsom ugyanis minden lépésnél le akart repülni a lábamról.

Az idő tényleg mindent megold.
Ma tudtam meg, hogy Rosszfiú valójában odavolt értem.

Egy hete a nyár megérkezte fölött érzett örömömben kiültem a napra ebédelni.
Azóta összefüggő napkiütés-szőnyeg van a vállaimon és a nyakamon.
A kis dögökre nem hat semmilyen eddig bevált ellenszer, - Fenistil, kálcium - én pedig összetett kézzel könyörögök néhány nap borúért, hogy abbahagyhassam a vakarózást.
Úgyhogy, ha elkezd esni, én csináltam.

Ebben a kánikulában tombolnak a hormonok, de azon kívül, hogy ezt jól megállapítom, nem történik semmi.
Este Lúddal Hugival és G.-vel voltunk sörözni, ismét válaszolgattam a "miért nem akarsz pasit?" kérdésekre, és berúgtam egy korsó sörtől. (Egyébként tényleg ez alapján mérnek mindenkit? Akar pasit / van pasija, nem akar pasit / nincs pasija - ez olyan... korlátolt.)
Éjszaka életem egyik legbizarabb beszélgetését folytattam smsben, de végül izgalom ide vagy oda, elaludtam. Nem tudom miért kellett megöregednek ahhoz, hogy ne féljek kísérletezni, de most ez (amelett, hogy bizarr) szórakoztat.

És a hőség miatt 3/4 6-kor keltem, és ma korán beérek, és produktív leszek.

Délután Apával flangáltunk a városban. Anya dolgozik, Hugi a Balatonon van az épp aktuális pasijával, akire tegnap este még fújt és köpködött. (Külön értekezést érne, ahogy a pasi-kérdést kezeli, mióta végre sikerült meggyőzni arról, hogy nem kell hozzámenni egy csávóhoz, aki hat évig kapcarongynak tartotta).

Szóval ettünk, meg múzeumoztunk meg kávéztunk. Szeretem Apát hallgatni, ő meg mostanában szeret mesélni. Hogy milyen volt kisfiúnak lenni az '50-es évek végén, hogy milyen anya volt nagyanyám, és milyen apa volt nagyapám, akit nem ismertem.
Apa állítólag már gyereknek is öntörvényű volt - és ehhez nagyanyám, aki szegény önmagán kívül nem sok mindenkivel foglalkozott, ideális háttér volt.

Így esett, hogy apa 12 évesen rúzst meg púdert árult a fodrászatokban feketén, naponta összeverték a nagyobbak a suliban (a balhét, ahogy most is, mindig ő kezdte) hogy 14 évesen elköltözött otthonról (pontosabban többé nem nagyon járt haza), és, hogy nem vette észre senki, hogy a szakácskodás helyett beállt lakatos inasnak.

Ennél a pontnál sosem értem, hogy lehet, hogy mi ott vagyunk, ahol, hogy 30 évvel később az egyik legnagyobb autóscég igazgatója lett, hogy van egy házunk, hogy olyan életet épített fel Anyával, amilyet, és úgy nevelt fel minket, ahogy.
Sosem látom az ugrást az egyik életformából a másikba. Gyanítom Anya áll a háttérben, meg persze az, hogy, ha Apa egyszer a fejébe vesz valamit, azt meg is csinálja. Legyen az diploma 40 évesen, házépítés pénz nélkül, vagy fél órás út 10 perces abszolválása egy vérző fejű gyerekkel a hátsó ülésen.

Titkoban elbőgtem magam a rúzsárulós résznél, de az allergiára fogtam.

Este megünnepeltük, hogy Petrabarátnőnk 30 lett, a buli a márvánnyal tarkított nyolcszáz négyzetméteres házukban volt.

Az egész estét M. és a Pasija szoknyája szélén töltöttem, képtelen voltam eldönteni, kik tartoznak a sznob haveri körbe, és kik nem - így nem kockáztattam, őket ismerem. Elég nekem a sznobéria egész héten a munkahelyemen.
M. Pasija megállapította, hogy egy tipikus urbanizált értelmiségi kis hülye vagyok (szó szerint), amit én kénytelen voltam nagyjából elismerni.

Körülbelül hatszor mondtam el különböző régen látott barátnőknek, hogy "nem, a pasim azért nem jön, mert nincs" illetve, hogy "nem, vőlegényem sincs" és, hogy "igen, én is nagyon sajnálom".
Az ünnepelt a kerek évforduló alkalmából tarkopaszra nyiratta a fejét - ami szerintem jól áll neki, de többen sokkot kaptak, szerintem inkább a ténytől, mint a látványtól.
Iszonyúan szétcsaptuk magunkat, alig bírok magamhoz térni, anyám a legmélyebb álmomból keltett fél órája.

Viszont M., és Nyuli és én megyünk Amszterdamba júliusban egy hosszúhétvégére. Már van repjegyünk és szállásunk, az isten sem ment meg minket attól, hogy három napig azt se tudjuk hol vagyunk.
Alig várom!

Megint átvertek a rohadékok.

Tegnap este rommá sminkelt arccal egy medencében kötöttem ki, majd ott is töltöttem az éjszakát. Igazából vacsorázni indultam, meg bécsi milliomossal találkozni, iszogatni a Kuplungban, esetleg táncolni.
A milliomossal találkozás (gyors munkaügy a vacsi előtt - hazudta Mr. Simpson) azonban átalakult egy medencés partivá, amit Hugi és Mr. Simpson szervezett születésnapom alkalmából. Még nem göngyölítettem fel az összeesküvő-hálózatot, de sokan voltak.

Tehát a gyors munkaügy keretében Mr. Simpson elrángatott két szállodába ("nem emlékszem, mit mondott, melyikben szállt meg"), és én még azt is bevettem, hogy a milliomos "a medence bárjában van, tud élni az öreg!".
Aztán benyitottuk és tíz szerpentin repült az arcomba - én meg elbőgtem magam.

Iszonyatos buli volt, életem legdurvább szülinapja.

Most, hogy a héten megint öregebb lettem egy évvel, elkezdek bölcs lenni.
Tegnap például olyanokat mondtam Gy.-nek (aki pont 25 évvel idősebb nálam, nem mintha ez akadályozná abban, hogy hezitáljon, érett-e már egy gyerekre, de ez mellékszál), hogy
- Kezdem megtanulni...
- Mostanában jövök rá...
A fenti kijelentések szigorúan a munkához kapcsolódnak (..., hogy kapcsoljak ki a melóból és ..., hogyan kerüljem el a napi háromszori agyvérzést). Az érzelmi életem retardált marad. Valami izgalom nekem is kell.

Azzal áltatom magam, hogy nekem ez egyszerűen nem megy. Időről időre ezzel áltatom magam, így nem kell okokat keresni, meg azon lamentálni, hogy "jaj megint egyedül vagyok", nem kell hosszas és hülye magyarázatokat kitalálnom a barátnőimnek, akik csodálkozástól kerek szemmel nézik, ahogy sutba dobok egy ígéretes partit, mitöbb szabadon azt teszek, amit akarok, nem tartozom senkinek semmivel.

Azt hiszem a logikai levezetés, nem épp lineáris, de a lényeg végül ez:
magamon kívül nem tartozom senkinek semmivel, akkor se, ha minden józan megfontolás ellenére nem megyek férjhez.
Mert ahhoz nem józan megfontolás kell, hanem szerelem.

Mióta megöregedtem, egyre többet foglalkozom a testemmel.
Ápolgatom, rendszert viszek az életembe, hogy ne hagyjon cserben idő előtt.
A szombati tisztálkodási folyamat igazi rituálévá nőtte ki magát, és a szokásos (mások által eleve soknak tartott) fél óra helyett egy teljeset töltök a fürdőszobában.
Semmi különös, nem mormolok fiatalító bűbájokat, vagy ilyesmi - bőrradír, olajok, meg hasonló hülyeségek. Bár az is lehet, hogy ez igazából valami látens önjutalmazó procedúra része. Mindenesetre jól esik.

Narcisztik off.

Nagyapát csütörtökön megműtötték.
Anya csak szerda este értesített - állítólag akarta mondani csak elfelejtette - így nem volt időm aggódni.
Tegnap viszont volt. 11-től élővonalas telefonkapcsolatot tartottam fent Nagyanyámmal, aki a teljes összeomlás szélén rohangált két napig a kórház - patika - másikkórház - lakás négyszögben, és amellett, hogy hulla fáradt volt, délutánra teljesen ki is borult.
Krízishelyzetben a Nagyanyámban kell tartani a lelket, Nagyapa egyszerűen nem engedi. Viccelődik, a kórházat úgy emlegeti, mintha kirándulni ment volna, egyébként pedig ül a fotelben és nézi a híradót. Így aztán Mamival konyháztam néhány órát, és mindenféle hülyeségről csacsogtam, bármiről, ami elterelheti a gondolatait, és kicsit nevetett is.

Nagyapát tavaly is műtötték, akkor hónapokra olyan depreszziós lett, se enni, se felkelni, se beszélni nem volt hajlandó és harminc kilót fogyott mindenféle szervi ok nélkül. Most persze mindenki pattanásig feszült idegekkel figyeli a helyzet alakulását, én pedig inkább itthon rostokolok, hogy ha kellek, átmehessek.

A pénteki teljesítményem egyértelműen lenyűgözött mindenkit - a főnökieim nem vették észre, amikor félrevonultam taccsolni, csak azt, hogy 8 pálinka után is képes vagyok összefüggő mondatokban társalogni.
És mivel ez volt az egyetlen sikerélményem az elmúlt 7 napban, ezt dédelgetem...

Néha megállok egy pillanatra (főleg reggel a buszon) és elcsodálkozom.
Mikor lett az életem egy stresszbomba?
Persze, az egész hozzáállás kérdése. Stressz- és szorongásoldásra a módszer: elképzelem a worst case scenario-t és, ha arról úgy gondolom, hogy túl fogom élni, akkor azt is gondolom, hogy mást is túl fogok élni.

(kopp-kopp-kopp, és váll fölött köp, meg minden ilyesmi, nem kérek több parát azért)