naivdiva

Már érdemes volt bejönnöm ma dolgozni: a két első e-mail küldőjéből az egyik dzsungel illatú (ez vajon milyen lehet?) könyvet akar velünk kiadatni, a másik meg megfejtette (végre!) a Bibliát, illetve annak kódjait, és véleménye szerint mivel a Bibliából hatmilliárd van forgalomban, a kódot tartalmazó könyvből is hasonló fogyás várható.
Az emberi hülyeség határtalan, én mondom nektek.

Ma láttam egy lányt a villamoson, akinek pont olyan profilja volt, mint amilyeneket 12-14 éves koromban rajzoltam. Szegény.

Szeretném rögzíteni azt a pillanatot, amikor valaki először leül a gépem elé, nem találja az egeret ott, ahol keresi, majd felnéz, és megkérdezi: balkezes vagy?
Ezt a mondatot nagyjából százötvenszer hallottam eddig, utoljára persze ma, különben hogy lennék aktuális.
Az egy dolog, hogy a kérdésnek semmi értelme, hisz miafaszért lenne a bal oldalon az egér, ha jobbkezes lennék.
De aztán ennyi, sosem lesz belőle beszélgetés, hogy és milyen balkezesnek lenni, pedig tökszívesen elmondanám, hogy én kezdtem el az osztályból utoljára tűfilccel írni elsőben, hogy az írásomat a mai napig elmaszatolom, ha olyan tollal írok, ami nem szárad meg azonnal, hogy halálba idegesítenek a jobbkezes ollók, de ahhoz lusta vagyok, hogy vegyek balkezeset, és nagyon sokáig folyton össze voltam zavarodva, hogy melyik kézbe megy a villa és melyikbe a kés, és azt is hogy nekem az apukám is balkezes, és ő tanított meg cipőt kötni, mert anya jobbkezes technikájával egyszerűen nem ment.
És ezt mind sosem tudom elmesélni.

Én nem tudom, miféle mérgek gyűltek fel bennem, de eléggé nemjól vagyok.
Pedig becsszóra nem ettem semmi durvát, és nem ittam alkoholt vagy három hete (vagy több). Szóval nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki, de jajj.

Ma megkezdtem a harmadik jegyzetfüzetet itteni fennállásom óta (igen, számontartom, ezek is ott fognak gyűlni, ahol a többi régi céges jegyzetfüzetem, a nagy ronda barna papírdobozban), a jövőhéten pedig eltessékelem az idei 11. könyvet a nyomdába. Nagyon durván prögünk, pedig a java még hátravan.
Viszont az jó, hogy csak egyszer kell megszenvedni azt, amíg az ember rááll a megfelelő fordulatszámra (csak utána nem szabad szabadságra menni, mert akkor lehet előlről kezdeni).
És ma megint megyek a tévébe, remélem, ha a főnök hazajön (már csak pár nap) visszaveszi tőlem ezt a feladatot. Becsszó nem reklamálnék...

Nagy örömmel jelentem be, hogy Szofi tüzel, amit egyelőre kevésbé durván ad elő mint a pótanyja annak idején, de ebből csak az következik, hogy van még út lefelé.
Pillanatnyilag a vég nélkül borzalmas hangon üvölt stádiumban van, illetve a szokásosnál is több fizikai kontaktust követel, vagyis nem mászik le rólam és folyton dörgölőzik, hiába mondom neki, hogy nem tudok rajta segíteni.
Fetrengős-tekergőzős dugáskövetelés még csak egy volt, de eljön annak is az ideje. Ha meg nem, és ilyen lájtosan megússzuk az első tüzelést, összeteszem a két kezem, elrebegek egy hálaimát, aztán felhívom ÁllatorvosBácsit, hogy vigye el a mészárszékre.

Még szégyeltem is magam éjjel, hogy kiugrasztottam Mr. Simpsont az ágyból, de a csatazajból ítétélve szentül meg voltam róla győződve, hogy valamelyik macska most tényleg megölte magát.
Aztán csak álltunk szerencsétlenül a konyha közepén, se üvegcserép, se döglött macska, a hűtő tetjén érintetlenek a vázák.

Viszont reggel ébredésből törött cserepet és halott növényt szedegetni valamint földet porszívózni, az nem vicces.
De legalább tudom, hogy álmomban is nagyszerűen működnek az érzékeim, csak a szobát tévesztettem el (és nem döglött meg egyik sem).

Úristen, majdnem megölt a téonlájn.
Miféle pszichokiller elmebeteg találta ki ezt a menürendszert?! Még sosem volt fizikai fájdalmam attól, hogy megpróbáltam elérni az ügyfélszolgálatot, de ma de.
Hát ki az isten hallgat végig 5 különböző menüpontot?! És mi a fasznak tartják azt a sok embert az ügyfélszolgálaton, ha úgyis az a cél, hogy
a.) egyáltalán ne beszélj velük
b.) mire odakerülsz már megbomlott aggyal ne legyél képes érdemben nyilatkozni.
Tényleg majdnem meghaltam.
Úgyhogy holnap bemegyek szépen és elintézem személyesen, akkor legalább arculüthetem azt, aki kekeckedni akar.

Úristen de nagyon lassan lesz ma dél.
Minden bizonnyal éhen fogok halni.

Azt hiszem még életemben nem okoztam akkora csalódást*, mint tegnap M. kisebbik lánygyerekének, aki a délutáni alvásból ébredve csak engem talált az anyja helyett.
Az M. üdvözlésére előkészített mosoly nagyjából fél perc alatt hervadt le az arcáról, ahogy felfogta, hogy ez nem vicc, nem ugrik elő a mamája a hátam mögül (azért gondosan körbemászta a nappalit, hátha csak elbújt).

Végül negyedórányi morcogós méltatlankodás után megbékélt a helyzettel és másfél órát kibírt velem bőgés nélkül. Jó, ehhez elég sokat kellett hintázva emtívít nézni, de, ha egyszer a széttépkedett kartonpapír-darabok és a többször ledületből földhözvágott csörgős nyuszi már nem elég izgisek, nincs mit tenni.

*kivéve, amikor hatodikban fél évig dugdostam az ellenőrzőmet, és karácsonykor derült ki, hogy tele vagyok kettesekkel. Na akkor Anya is meg Apa is elég csalódott volt.

A lakás tele van fakéreg-darabokkal, amik az egyik cserepes növény földjét hivatottak védeni. Itt a vég minden zöldnek: Szofi birtokba vette a könyvespolc tetejét, ennél jobban pedig csak akkor tudjuk eldugni a virágokat, ha a kamrába rakjuk őket, oda meg viszonylag kevés fény jut, szóval minek.
És az a legszebb az egészben, hogy úgy tűnik, csak a mi háztartásunkban nem összeegyeztethető a növények és macskák paralell létezése, máshol valahogy nem vérengzés a vége.
Szomorú vagyok.

Azt hiszem még sosem láttam olyan őszinte értetlenséget Mr. Simpson szemében, mint az imént, amikor a Kern-lemezt importálta nekemaz ájtyúnszba, én meg tapsikolva örültem, hogy jajdejó, Sör meleg, palacsinta hideg! Ja nem, fordítva! meg Kislány, maga is guvátis? De megdugnám magát is!
De nekem ez a gyerekkorom egyik legszebb emléke, hogy a nagyanyám (aki már hét éve, hogy meghalt) amikor suli után hazértem feltette a bakelitet, és ezt hallgattuk, és iszonyúan röhögtünk és ő énekelte, hogy Látlak Ameika!, mindjárt bőgök.

Mindenki hazahúzott, csend és némaság van az egész emeleten, pedig itt állandóan csörögnek a telefonok és megy a pletyi a folyosón, tisztára úgy érzem magam, mint akit ottfelejtettek a napköziben.

Képzeljétek, tegnap láttam a szivemet, nem face to face, hanem ultrahangon, de így is megható találkozás volt.
Kb egy hete hülye szívdobogásaim vannak (a haha, még jó, hogy dobog típusú poénokat már többen elsütötték, köszi), semmi komoly, de elég szar érzés, amikor tévénézés közben elkezd verni, mint az őrült, úgyhogy gondoltam abból baj nem lehet, ha csinálnak egy egk-t. Na, tegnap bementem Apáék egyik barátjához, aki sürgősségin főorvos, jól kikérdezett, aztán elzavart ekg-ra, meg vérvételre, meg vérnyomásmérésre, meg ultrahangra.

Az első három tiszta snassz, de a szívultrahang nagyon izgi. Az orvossal könnyes szemmel megállapítottuk, hogy milyen csoda ez, hogy ott bent dolgozik, ha esik, ha fúj, csak dobog rendületlenül, meg nekem azért irtó nagy fless volt látni. Ezenkívül ő megállíptotta azt is, hogy az egyik pitvarom csapódva zárul, ami nem jelent semmit, születési rendellenesség, így élek 28 éve, de hajlamosít a szapora szívverésre, leszek szíves sokat sportolni.

Viszont magas a vérnyomásom (nem nagyon, határérték, viszont az én általában nem létező vérnyomásommal erre is figyelni kell), úgyhogy kávé szevasz, sok folydék, magnéziumdús étrend. Illetve tényleg leszokunk a cigiről (igen, állítólag Mr.Simpson is), annyi haladékot adtunk magunknak, amíg elfogy Mr. Simpson felhalmozott készlete (4 doboz= két nap kb.), úgyhogy lesz itten fogaknak csikorgatása.

Ja, és nyilvánosan el kell büszkélkednem azzal, hogy a Gyereket felvették az egyik ún. elitgimnázium 5. évfolyamos, angol nulladikkal kiegészített osztályába.
És visszacsatolva a tegnapi poszthoz, hogy lássátok, apám tényleg nem normális, a hír hallatán közölte anyámmal, hogy: ha a Radnótiba felvételizik, oda is felveszik.
Annyi tapintat azért volt benne, hogy ezen véleményét nem közölte a Gyerekkel, aki szegénykém 2 hónapja mást se csinál, csak felvételizik, és tegnap olyan volt a hangja, mint akiről a Gellért hegyet szedték le éppen.

Na, az új családtag azért megdolgoztatott mindenkit, mert az azért nem ment olyan egyszerűen, hogy a félhalott régi gépről kinyerjük a hasznos cuccokat.
Mr. Simpson két éjszakát baszakodott velük végig, a köztes napon pedig a régi Cég rendszergazdái próbálták annyira életre kelteni a régit, hogy legalább le lehessen vakarni róla, amit kell.

De végül sikerrel jártak, a gépek szépen hálózatba álltak, és akkor már csak az volt hátra, hogy a  D, E, és F meghajtóról mindent be kellett másolni C-be, mert persze az új csak azt látta, ami viszont csak úgy ment, hogy folyamatába kellett átírni az új gépre a cuccot és törölni a C-t, mert annak nagyjából 20 giga a kapacitása, ami ugye akkor is lófasz, ha csak a 30 gigányi zenémet nézzük és szót sem ejtünk a macskákról készült számtalan fotóról, és a rengeteg word-doksiról.

Persze igazából én itt csak a krónikás vagyok, mert nagyjából végig aludtam, amíg a férjem küzdött, bár becsületemre legyen mondva, hogy egy-két órát ott ücsörögtem mellette, és csodálattal bámultam, ahogy dolgozik, ami persze cseppet sem lendítette előre az ügymenetet, viszont többnyire eléggé idegesítette, úgyhogy végül mindketten jobban jártunk azzal, hogy én elmentem aludni.

Miután leállamvizsgáztam januárban Apa előállt azzal, hogy a.) menjek posztgradra, b.) (ez a viccesebb) doktoráljak kommunikációelméletből. Nagyjából egy percet sem kaptam, hogy simán örüljek a diplomámnak (éppúgy, mint amikor megszereztem a középfokú angolt, akkor is aznap kérdezte meg, hogy jó, és mikor lesz meg a  felsőfokú).

Ma beszéltünk telefonon, és közölte, hogy tegnap mondta egy barátjuk, hogy indul egy új kultúrális portál, majd jelentőségtelejesen elhallgatott. Mondtam, hogy igen, tudom (tényleg tudom, Rosszfiútól, aki ott fog dolgozni). Még csend. Majd előállt a farbával, hogy nem akarok-e oda írni, mert hát azért nem kellene abbahagynom az írást.

Nem mondtam neki, hogy nem hagytam abba, napi rendszerességgel blogolok, azt sem mondtam, hogy írok a fióknak is, és egyáltalán semmit nem mondtam, azon kívül, hogy "nem", mert basszameg, mindjárt 30 éves vagyok, és még mindig itt tartunk, hogy majd ő megmondja, hogy hogyan töltsem el hasznosan az időmet, mit kellene csinálnom MÉG, ahhoz, hogy tényleg csináljak is valamit / letegyek valamit az asztalra, amikor én már letettem baszki, és meg vannak elégedve a munkámmal, és én is meg vagyok elégedve a munkámmal és 10 éve nagykorú is vagyok, és férjhez is mentem és basszameg, ennek soha_nem_lesz_vége.

És a legszebb az, hogy ő pontosan tudja, hogy ilyen, de ez nem akadályozza meg abban, hogy időről-időre halálba basztassa valamelyikünket, (opcionálisan kipécéz egyvalakit, vagy zsinórban körbetelefonál mindhármunkat) és az sem akadály, hogy mi időről-időre elmondjuk, hogy az, hogy ő maximalista, nem ok arra, hogy folyton azt éreztesse, hogy semmi nem elég jó, és ez nekünk rossz, de bazmeg csak nem hagyja abba.

Egyébként nőnap alkalmából kaptam egy csodaszép... nem csokor, hanem ültetett csokor (hogy mondják ezt?) tavaszi virágot, (volt benne egy jácint, két nárcisz meg egy valami, amiről nem tudjuk, hogy micsoda, de nagyon szép), amit a macskák legott meg is ünnepeltek, mégpedig úgy, hogy amint kitettük a lábunkat otthonról, az egykük megette az egyik nárciszt, majd módszeresen körbehányta a lakást.
Megszámoltam - bármelyik is volt az -, hatszor taccsolt, szigorúan hat különböző helyszínen.

Tessék, még M. is visszatért a hosszú hónapok hallgatása után. Délelőtt másfél órán át hergeltük egymást telefonon, és azt hiszem, nagyszerűen összefoglalta, hogy mire is jutottunk.

Annyiban térnek el a nézeteink, hogy szerinte a kialakult helyzet nagyjából csak a politikusok hibája, szerintem meg ez a nemzet annyira hülye, hogy gondolkodás nélkül benyelni a demagógiát, amit a szájába öklendeznek. Csak azt sajnálom (de azt nagyon), hogy én is, meg még a jelek szerint másik félmillió, aki nem nyeli be (jó, meg akik nem mentek el szavazni, mert annyira tele van a faszuk, vagy annyira nem érdekli őket etc.) ezt szívjuk, és még szívni fogjuk ki tudja meddig.

Nagyon régen nem politizáltam itt a blogon, meg egyébként se, mert ki vagyok ábrándulva, és nagyon régóta egyik szarabb mint a másik érzésem van.
De tegnap este annyira megdöbbentem, hogy muszáj megemlékeznem róla.
Nem fogok elemezni, mert nem is tudok.

A tegnap este tanulsága nekem az, hogy egy országot nem lehet az akarata ellenére megmenteni. Fel nem foghatom, hogy a zemberek nem értik, hogy amit nem fizetnek be cashbe a kasszánál, amikor tényleg betegek, vagy a gyerekük tényleg egyetemre akar menni, azt befizetik minden kibaszott hónapban, csak nem vizit-, meg napi-, meg tandíjnak hívják, hanem adónak.

Az mondjuk a másik fele, hogy a kormányak nagyjából ezt az egy mondatot kellett volna ismételgetnie, az "újmagyarország", meg "bennem van"  típusú nyálas faszságok helyett. Ennyit kellett volna mondani: ígyis-úgyis fizetsz bazmeg, akkor legalább csak a sajátodat fizesd.

Már kiváncsi sem vagyok, mi lesz itt a héten meg a jövő héten, meg azután. Annyi emóció van bennem, hogy szívem szerint szétvertem volna a tévét, amikor zsinórban nyilatkozott a pökhendi Zorbán meg az elmebeteg Kövér meg a még pökhendibb Navracsis, de a legnagyobb üthetnékem akkor volt, amikor Kenetteljes Semjén Pedofilfejű Zsolt megköszönte mindenkinek, aki imáival segítette az igenek győzelmét. És lett vala csoda, és a szavazólapon magától ikszelődött az igen, vagy mi a fasz?!

Képzeljétek! Új gépem van! Laptopom! Sajátom! Nekem!
Mert az úgy volt, hogy reggel egy hangos hörrentés kíséretében megadta magát a régi gépem. Jó szolgálatot tett, Anyáéktól örököltem három éve, előtte náluk gürizett irodai munkában másik hármat, szóval nem volt már mai csirke.
Reggel, mikor meghalt, szomorú ábrázattal közöltem Mr. Simpsonnal a rosszhírt, aki gondolkodás nélkül piackutatásba kezdett a neten, aztán igaziból is piackutatásba keztünk, voltunk 3 elektronikai  áruházban, gusztáltuk hosszasan az árukészletet  (én), összehasonlítottunk processzrokat, memóriákat, wlan-izét, és kártyaolvasókat (Mr. Simpson) és végül hazahoztuk ezt.
Gyönyörű szép, gyors, okos, nem vakulok meg egy cikk elolvasásától, gyors, tűéles, és gyors, és gyönyörű.
És az enyém! Ez az első számítógépem, ami úgy kezdi a pályafutását, hogy az enyém, és nem megöröklöm valakitől. És ezüst háza van és hatalmas képernyője, és szerintem veszek neki táskát és magammal fogom vinni mindenhova, és felvágok vele, hogy ja? az az új laptopom.

Nagyjából egy hete folyamatosan fáj a fejem, egész pontosan minden délután elkezd fájni. Nem elviselhetetlenül, csak olyan tompa nyomás-szerűen.
Én meg minden délután azon filózok, hogy
a.) agydaganatom van
b.) le kellene szokni a cigiről tényleg
c.) ha holnap is fáj elmegyek orvoshoz

Persze a c. megoldás lenne üdvözítő (b.-vel kombinálva, naná), biztos csak alacsony a vérnyomásom vagy mittomén, de annyit járok orvoshoz az utóbbi időben, hogy egyáltalán nincs hangulatom egy plusz kört beiktatni.
(Az az orvos, akihez sokat járok nem a fejspcialista, tőle nem kérdezhetem meg, miért fáj a fejem vajon, pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha ilyen univezális doktor lenne, aki mindenre ad egy instant választ.)
Úgyhogy megvárom, amíg magától elmúlik.

Időről-időre rádöbbenek, hogy a kurva adminisztráció az mindenhol kurva adminisztráció. Van egy könyvünk, nyomdába kell mennie a jövő héten, van benne egy kép, szeretnénk beletenni.
Menet: ügynökség felhív, kérjük a képet plíz. Ügynökség visszaír (2 nap), keressem az angolokat, náluk a  kép joga (nem, nem  fotóról beszélek, az még bonyolultabb). Írok az angoloknak (pénteken), jön az out of office until Monday reply. Eltelik a hétfő, semmi. Ma felhívom a csajt (telefontköltség, London, megspórolható lett volna, ha hajlandó válaszolni egy büdös kétsoros e-mailben). Ja hát igen, megkapta, de még egyeztetni kell a garfikussal, aki a képet csinálta, hogy adja, nem adja (fogadok legalább 3 nap, de inkább 5, ami már bőven jövő hét).
Ha nem adja beszélhetek vele én, hogy, de, adja.
És bazmeg így telik el legalább 5-8 munkanap, és nem tudok rajta spórolni sehol (időt, a pénzről lélekben már lemondtam), mert végig kell járni minden stációt, máshogy nem megy.

Ja és lesz autóm, mert Hugi vett magának egyet, és így én visszaöröklöm tőle azt amivel most jár, és amit én használtam kb.4 évvel ezelőttig, amikor beköltöztem a városba.
A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a jelzett darab hivatalosan Anyáé, és ő van annyira jófej, hogy átmenetileg* nekem adja (és különben sem használná, mert Apával egy helyen dolgoznak és egy helyen is laknak ugye, de ez mit sem von le a jófejség-faktorból).

*csak addig, amíg milliónerek nem leszünk, és a férjem vesz nekem egyet

Tökklassz hétvégénk volt, a férjemet gyakorlatilag annyi időre láttam, amíg felmentünk M.-ékhez kisebbik gyerekágyat költöztetni (többkörös, lépcsőn szerelős, bazmegolós project volt, a fiúk igazán kitettek magukért, illetve a nagyobbik gyerek is, aki miután az apja elkáromkodta magát, vígan rikkantotta utána, hogy bazmeg! bazmeg! bazmeg!, mi meg M.-mel nagyon erőlködtünk, hogy ne röhögjünk hangosan, nem kell erősíteni a gyerekben, hogy vicces amikor káromkodik, ugye).

Szóval Mr. Simpson egész hétvégén dolgozott, én meg felváltva háziasszonykodtam otthon (kekszet is sütöttem), illetve hédereltem Anyáméknál. Jó, voltam kávézni is Hugiékkal.

Egyébként tegnap megszületett Zsófi barátnőnk második kislánya, nagy barna lobonccal és kerek fejjel, M. pedig irigykedik, hogy hajasbabája született, de mondtam neki, hogy egy hajas, egy kopasz jutott mind a kettőjüknek, szava sem lehet.

Amúgy meg mi lesz itt 20 év múlva, hogy csupa lányok születnek mindhol? Valóra válik a Védett férfiak, vagy mi?