naivdiva

Na a fogorvoshoz járás vége felett érzett örömében a bal felső bölcsességfogam úgy döntött, épp itt az idő, hogy kicsit többet mutasson magából a világnak (beképzelt hülye, akármilyen szélesen vigyorgok egy csücsök sem látszik belőle), szuperül meg van duzzadva az ínyem, nem fáj, csak feszít és folyik a nyálam mint fogyókúrázónak a cukorkaboltban.

Elvileg egy akkora álkapocsban, mint amit apától örököltem, bármi elfér, eddig nem is volt territoriális konfliktus a számban, pedig kint van mind a négy nyolcasom, igaz, amikor az első jött egy hétig lázas voltam és nem nagyon ettem, de végül szépen elhelyezkedett mindenki, semmi könyöklés, békében élnek azóta is.

Azért a kellő alázattal ezúton kérem szépen az univerzum erőit, hogy ne büntessenek semmilyen fogparával, mert az idegeim már a legutolsó tömésnél is cafatokban lógtak, asszem infarktust kapok, ha bele kell vágni valami vésős-húzós borzalomba. Köszi.

Tegnap nagykört sétáltunk LB-vel (Oktogon - Blaha - Astoria - Deák tér - Oktogon).
Amikor még fiatalok voltunk, legalább hetente sétáltunk nagykört (jóidőben) de mostanában nagyon régen nem sétáltunk nagykört, szerintem vagy két éve az ötlet sem merült fel, mert annyira rohanunk állandóan, hogy csak egy-egy órára találkozunk, akkor meg inkább ücsörgünk valahol.

Szóval hosszú idő után mentünk végig a belvároson, és - amellett, hogy nagyon klassz volt nagykört sétálni, azért ismételgetem állandóan - valahogy nagyon szomorú volt látni, hogy milyen állapotban van a város, meg benne az emberek.
Mindenhol összefirkált, lepukkant, lehugyozott épületek, amiket csak még durvább kontrasztba állítanak a véletlenül felújított például csilli-villi New York paloták. És a legdurvább, hogy mindenből az süt az érdektelenség. Kit érdekel, hogy hánynod kell olyan büdös van az emkénél, hogy a Deákon térdig gázolsz a szemétben, hogy Astoriánál úgy kell magad átverekedni a hetesbusz dugigtömött megállójában, hiába szeretnél továbbsétálni, mindenki közönyösen néz maga elé és nem lép arréb. Az egyetlen civilizált pontnak az Oktogon tűnik, de az meg éjszaka válik állatkertté, és pont eleget laktam ott, hogy tudjam, hogy reggel ott is húgyszag van.

És nem, nem burokban élek, a Lehel tér mögé megyek dolgozni minden reggel, gyalog és bkv-val közelekedek a városban (aki autóval jár, az sose látja ezt az arcát a városnak), csak megdöbbentett, hogy még az ún. belváros is ennyire messze van a szalonképességtől.

És akkor nem beszéltem az emberekről, akik elhízottak, koszosak, büdösek, ápolatlanok, rosszabb esetben totál ki vannak ütve. Mi az istent várunk, ha a honpolgár ahhoz is lusta, hogy fogat mosson? Viszont az utcakép legalább híven tükrözi a közállapotokat, valami félig szervezett katatóniába süllyedt káoszt. Tényleg nagyon elszomorító.

Csak a történelmi hűség kedvéért: valószínűleg a legszarabb brownie-receptet szúrtam ki, mert sajátból még sosem basztam el annyira sütit, mint tegnap - a forma alján egy kőkemény, kiszáradt korong maradt az előírt sütési idő után, ami konkrétan koppant a szemetes alján.
A többi kajával viszont osztatlan sikert arattam.

És Bé-ék össze fognak házasodni, iszonyú lelkesen készülnek a jövő májusi esküvőre, tisztára be vannak sózva, már most különböző forgatókönyveken és helyszíneken agyalnak, annyira helyesek voltak, ahogy egymás szavába vágva sorolták a mi mindent.

Tisztára szarban vagyok, este jönnek Bé-ék vacsorázni, és azt már kitaláltam, hogy mit kapnak (nem kellett kitalálni, még nem ettek nálunk mézes-chillis csirkét, és szerencsére azt viszonylag nehéz elbaszni, ráadásul nagyszerűen elvan egyedül a sütőben), viszont desszert-ügyben meg vagyok lőve.

 

Ugyan odáig már lejutottam, hogy csinálok mondjuk brownie-t, de eddig az internet kábé 12 különböző receptet dobott ki és lényegi eltérések vannak, nem azon megy hitvita, hogy hány százalékos étcsoki kell bele. Viszont azt most kell tudnom, hogy mit kell megvennem az üdvözüléshez (lépcsőházi okos chptr 2., megnézhettem volna otthon reggel valamelyik Jamie-t, azok be szoktak jönni), mert a körénykünkön véletlenül sincs egy normális bolt, úgyhogy a Lehelen fogok bevásárolni.

Lúzer vagyok.

 

 

Munkafronton eléggé jól állunk, összeraktam a 2009-et, ma szétküldöm a Fiúknak, lesz 3 hetük, hogy megcsócsálják és mindenki benyújtsa a panaszait, aztán még egy fésülés, és októberre kész is leszünk.

 

A maradék idei könyvek is jól állnak, nem azért mert kevés van belőlük, hanem mert mindenki hajtott mint az állat, és büszke vagyok az egész kompániára, meg persze magamra is, mert mekkora királyság már, hogy a hátralévőkből már csak ötöt kell leadni, a többi a nyomda kapujában toporog, várva a 'start' gombot.

 

Pont egy éve vagyok itt, és amennyire paráztam, hogy hogy fogok én itt navigálni, annyira flottul megy (lekopogom), mostanra lett rutin és lehet szépen, tempósan dolgozni, novembertől pedig hazaköltözöm és készülhetek a karácsonyra (nyilván nem, de nem lesz eszetlen para).

Ja és, hogy ne csak orvosi blog legyek, elmesélem, hogy a idősebbik idegbeteg macskánk újabb furcsa tüneteket produkál. Két napja nem száll le rólam, dorombolva dörglőzik, ha meglát, illetve dorombolva üldöz, ha épp más dolgom akad, mint az ő simogatása. Este jön az ágyba, de nem a szokásos téli lábnálalvásra (ráadásul még augusztus van), hanem igyekszik a fejemre telepedni, mint három hónapos korában (bár, ha elégszer taszajtom arrébb, akkor végül sértődötten lábhoz költözik).

 

Nem tudom mi ez a hirtelen újra fellángoló szerelem, mert tény, hogy régen, amíg csak ketten voltunk nagyon sokat bújciztunk, de az utóbbi másfél évben zömmel valami kies sarokban sziesztázik, és inkább csak eltűri, ha kicsit megdögönyözöm. Kivácsi vagyok, mi lesz ebből, főleg, hogy a kicsi azt hiszi, hogy mi, emberek azért vagyunk, hogy őt simogassuk (iszonyú idegesítő kis dög, mondtam már?) és most teljesen nem érti, hogy mi az, hogy másnak is jut a kényeztetésből.

Tegnap elmentem a fogorvoshoz, hogy még utoljára egyszer megkínozzon - mit mondjak, élt a lehetőséggel. Amilyen simán ment az első három ülés, olyan húzós volt az utolsó kettő, pedig nem csinált semmi durvát, csak tömögetett.

 

Na tegnap 3 fecskendőnyi érzéstelenítővel is ott tartottunk, hogy akkor összeszorítom a fogam (haha) és kibírom valahogy ami hátra van, állítólag azért akartam beszarni, mert az amalgám jól vezeti a hőt, és attól fáj, amikor épp megszabadít tőle. (A múltkor legalább az egyik szúrásnál telibe találta az ideget, amitől mondjuk kiugrottam a székből, de utána felőlem agyműtétet is csinálhatott volna, annyira lezsibbadt a fejem.)

 

Most meg welcome back helyes kicsi szájzár, mert ugye nem lehet csak úgy büntetlenül összevissza szurkálni az ember pofáját, legalábbis az enyémet biztos nem, viszont legalább rendbe tettük az összes fogamat, és egyáltalán nem látszik, hogy szanaszét vannak tömködve, valamint, ha mégis terhes leszek talán nem fognak szép sorban szétrohadni.

 

Menjen mindenki fogorvoshoz, jobb addig túlesni rajta, amíg nincs valami nagyobb gáz (denagyapofám).

Ma beszéltem A-val.

Egy éve nem beszéltünk, nagyon röhögött a telefonba, amikor visszahívott. Azt mondta úgy vettem föl, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára.

Furcsa, hogy ahogy összeomlott az idill, amit elképzeltem magamnak, magunknak - mert összeomlott, ezt lássuk be, feltéve persze, hogy az idill össze tud omlani - szóval egyre jobban vágyódom régi barátok, régi helyek, régi megszokások után. Talán a múlthoz ragaszkodással arra készülök, mi lesz, ha sehogy sem lehet gyerekünk, és nem úgy fogunk élni, ahogy elképzeltük, hanem valahogy teljesen máshogy, és ugye a múlt az, ahol lehetett élni és boldognak lenni gyerek nélkül is, mindegy, lehet,. hogy ez most csak nekem logikus.

 

Egy éve még a gondolatot sem engedtem közel magamhoz, de mára meg kellett barátkozni vele, akkor is, ha ez előreszaladásnak, feleslegesnek tűnik. Valahogy azt a fajta reménytelenséget, amit minden elmúló hónap hoz, csak úgy lehet túlélni, legyűrni, ha másfajta reményeket épít magának az ember.

 

Szóval beszéltem A.-val, aki a megboldogult szinglilétben volt kőkemény harcostársam, aztán agybajt kaptam attól, hogy minden találkozónkat el akarta tolni 2-3 órával a megebszélt időpont előtt 20 perccel - el lehet képzelni a hatást az én alább emlegetett és jólfejlett időparámmal, és szerdán talákozunk, és nagyon várom, mert nagyon hiányzott, igazából most, hogy hallottam a hangját jöttem rá, hogy mennyire.

Tegnap úgy volt, hogy egyszerűen elmegyünk egy esküvőre, de ehelyett nagyvárosi túlélő-délutánt tartottunk. Igazából az egész ott lett elbaszva, hogy átragasztottam Mr. Simpsonra a társaság-szerte híres időparámat (ne kérdezzétek, mikor történt, amúgy is tankönyvszerűen kezdünk egymáshoz idomulni, ő mostanában 4 helyett 8-9 órákat alszik, én föl bírok kelni reggel, meg ilyenek, mondom, tisztára kezd összekapcsolódni a pszichénk, de ez egy másik történet).
Szóval fél órával előbb elindultunk az öt percre lévő helyszínre, és mivel valóban öt perc alatt odaértünk, még sétáltunk egyet (ez még fontos lesz) a Vörösmarty téren. Aztán befutott a nászmenet, felszálltunk egy hajóra, jól eladtuk egy kedves ismerősünket, hajóztunk egy kicsit föl-le a Dunán, aztán kikötöttünk, és mentünk volna haza, amikor Mr.Simpson falfehér arccal közölte, hogy nincs meg a kocsikulcs.

Jött egy kis rohangászás a hajón, amit P. barátnőnk végigkövetett maga előtt tolva a babakocsiban a fél éves Sárát, de a gyerekből nem lett kabala mert a rohadt kulcs rohadtul nem lett meg, én meg szóltam a menyasszonyak, hogy nem veszünk részt az utolsó fotózáson, mert nem lenne őszinte a mosolyunk, mivel elhagytuk a kulcsot. Ekkor Mr. Simpson kiabált velem egy kicsit, hogy azonnal borítsam a táskám tartalmát a fedélzetre, mert biztos ott van (annak ellenére, hogy én kristálytisztán emlékeztem, hogy nem adta ide, ő meg kritálytisztán emlékezett, hogy a zsebébe tette, de hátha), és amikor megtagadtam a borítást, mondván, hogy a táskám tele van tamponnal meg taknyos zsepivel, akkor kiabált velem még egy kicsit. Aztán hagytunk telefonszámot a pincéreknél, és először csekkoltuk az autót, hátha benne hagytuk, de nem, úgyhogy elindultunk az útvonalon, ahol az esküvő előtt sétáltunk.

Orrot földreszegezve jártuk végig mind az ötszáz métert, bementünk minden útbaeső ultrafancy kocsmába meg nagyáruházba, de senki nem adott le kulcsot. (Itt jegyzem meg, hogy úgy nézett ránk mindenki, mint az idiótákra, nem azért, mert elhagytuk a kulcsot, hanem mert feltételezzük, hogy aki megtalálja, majd leadja valahol, ahol megtalálhatjuk.) Na itt már elég idegesek voltunk, mert ugye a kulcs nincs meg, a pótkulcs (ha van, ezt azóta sem tisztáztuk) vagy otthon, vagy Mr. Simpson szüleinél, tiszta szerencse, hogy nálam van lakáskulcs, tehát nem kell a híd alatt éjszakáznunk, de hogy fogjuk megetetni a külhonban tartózkodó V. macskáját, hisz a kulcsa a kocsiban, úristen, mi öljük meg az állatot.

Elindultunk vissza az autóhoz, de azért még benéztünk a kis térre, ahol gyülekezni kellett az esemény előtt, amikor két hippi lányka feltette a megváltó kérdést: a kulcsot keresitek?  Kiderült, hogy valaki a nészmenetből beleütközött, és a menyasszony emlékezett, hogy mi elvesztettünk egy kulcsot (igazán szép teljesítmény az esküvője napján), úgyhogy mandínerből indultunk volna a vacsora helyszínére (ahova nem voltunk hivatalosak, de azért én megkérdeztem, hol lesz, hogy tudjuk, miről maradunk le), amikor egy idősebb pár kérdezte, hogy mi vagyunk-e akik elvesztették a kulcsukat (ekkor kezdtük elég hülyén érezni magunkat), és mondták, hogy leadták a nem messze állomásozó posztosrendőrnek. A rendőrnél már csak azonosítani kellett (nem adta ide csak úgy, meg kellett mondani, milyen különleges ismertetőjele van, tiszta szerencse, hogy van neki) és vissza is kaptuk.

Ekkor elmentünk megetetni V. macskáját, ahol fél óra baszkurálódás, és négy telefon után kiderült, hogy V. mamája reggel bezárta a negyedik zárat is, amihez nekünk nincs kulcsunk, így V. macskája végül mégis éhen maradt (nem, mert V. papája bejött vidékről, hogy enni adjon neki, és nyitva hagyja az inkriminált zárat), mi meg hazatakarodunk, és itthon már igyekeztünk semmihez sem hozzányúlni.

Mivel kezdenek kicsit komolyabbra fordulni a dolgok, elkezdem komolyabban írni a gyerekcsinálás részleteit (lucskos hálószobajelentekre ne számítson senki, azokat megtartom magamnak), egyrészt, hogy dokumentálva legyen, másrészt, hogy a hozzám hasonlók, akiknek fingjuk sincs, mit kell csinálni ilyen helyzetben, és hagyják, hogy végigpofozzák őket a nagy magyar egészségügyön okuljanak, ha épp idetalálnak.

 

Szóval, ma meglátogattuk a meddőségi központot, ultracsókosként (milyen szerencse, ha az ember szülei az egészségügy krémjével dolgoznak nap mint nap), amúgy állítólag több hónap, mire időponthoz jut az ember, mi ezt szkippeltük, hétfőről mára kaptunk időpontot.

 

Első megdöbbentő tapasztalat: párként kezelnek minket, ez az első hely, ahol látjuk, hogy leesett nekik, hogy a gyerekcsináláshoz két ember kell, úgyhogy Mr. Simpson adatait ugyanúgy felvették, mint az enyémeket, együtt mentünk be a dokihoz (amire szintén nem volt még példa), aki rögtön be utalta Mr. Simpsont is egy jó kis szurkálásra (ha-ha-ha, végre nem csak az én karom fog úgy kinézni, mint egy narkósé) de utána jön majd a szórakozás, mert újra mintát kell adnia (ezen tavaly már túljutottunk egyszer), szóval legálisan nézhet pornót.

 

Második megdöbbentő tapasztalat: pusztán fél órát kellett várnunk (jó, ez lehet a csókosság miatt) a (figyelem!) süppedős plüssfotelekben, miközben nézhettük az olimpiát a plazmatévén (épp iszonyúbéna műugrókat mutattak, akik mind elbaszták az ugrás végét) aztán mehettünk is be a dokihoz, aki végighallgatta az eddigi fejezeteket címszavakban, kérdezett egy csomót és végül kimondta azt, amit mi mondogatunk jó ideje: 'szóval egy évig csinálták a semmit'. Ezzel az egy mondattal belopta magát a szívünkbe, pedig utána még azt is megígérte, hogy két hónap alatt lezavarja az összes hátralévő vizsgálatot, és aztán elkezd kezelni.

 

Azt mondja, az elmúlt egy évnek, amit azzal töltöttem (ezt én mondom), hogy kergettem telefonon Cterv Doktornőt, hogy minden hónapban kétszer megszúrtak, hogy havonta egy-két-három estén ultrahangozni jártam, hogy toporogtam a szülőszoba előtt és vártam, hogy Cterv Doktornő előkerüljön, valamint elhasználtam két nőgyógyászati osztályra való LH-tesztet, egyetlen haszna volt, hogy megtudtuk, hogy van spontán ovulációm. Ez kis odafigyeléssel konkrétan 3 vizsgálattal, és jól időzítve egy, de max. két hónap alatt kideríthető.

 

Ami még fontosnak tűnik most: egy csomó olyan dolgot fognak nézni, ami eddig fel sem merült sehol, például a fertőző nemi betegségekre is szűrnek (Chlamydia, HIV, Heptitis), valamint az alapkörben benne van a petevezeték átjárhatósági vizsgálat. Ez utóbbi miatt (pontosabban amiatt, hogy ezt eddig nem csinálta meg senki) fel is volt háborodva a orvos, mondván, hogy honnan tudhatnánk, hogy teherbe tudok-e esni, ha nem tudjuk, hogy a fizikai körülmények adottak-e. Cterv doktornő (és az 'általános' magyar egészségügy) most jutott el idáig, ha nem jövünk el, egy hónap múlva csinálták volna meg.

 

Jaigen: a Műintézmény nem fizetős, a tb fedezi, egy fillért nem adtunk senkinek, amiből számomra csak az derül ki, hogy kellő akarással, normális hozzáállással és egy kis empátiával lehet ezt normálisan is csinálni, és még egy ilyen helyzetnek sem feltétlen velejárója, hogy az ember egy darab szarnak érezze magát, amit innen-oda pofozgatnak.

 

Folyt. köv.

Megkezdődött az erre az évre rendelt legális drogozás, tegnap bedobtam a törülközőt, és bevettem az idei első klaritint. Reggel meg akartam halni felkelés helyett (súlyosbító körülmény, fél hat és úszás), dolgozni pedig annak ellenére sem nagyon tudok, hogy ginsengteát nyomatok, mert az állítólag serkenti az agyműködést.

 

A múlt heti szurkálásból egyébként megint az derült ki, hogy alapvetően kurvára egészséges vagyok, de cukorbetegségem biztosan nincs, ami nagy hurrá, mostmár viszont tényleg elfogy lassan az összes olyan vizsgálat, ami előtt nem kell kéjgázt szívni, ami persze új kérdéseket vet föl, például mit mond az ember a munkahelyén, amikor muszáj befeküdni egy-egy napra, hogy nyaralni megy? Szeptemberben?

Hajj, de nagyon egyetértek kivételesen a zindex-szel.

Mr. Simpsonnal fotelbe gyökerezett seggel ülünk két és fél napja az úszószámok előtt, mert nemá', hogy valaki a saját, két hónappal ezelőtti világrekordját 2 másodperccel javítsa meg, csak azért, mert jobban feszül rajta a ruci.

Bármibe lefogadom, hogy ezek kokszolnak, ami nem baj, neki lesz heresorvadása, csak akkor ne csináljanak már úgy, mintha nem.

Szóval (esküvői szünet van, második etap este).
Tíz perce gondolkozom, hogy megírjam-e ezt a posztot, de valószínüleg úgysem olvassák az érintettek, nekem meg szöget ütött a dolog a fejembe.
Tehát eladtuk Mr. Simpson facér barátai közül az utolsó előttit, és meg kell mondjam, nagyon furi egy esküvő volt ez. Előrebocsátva, hogy remélem, hogy nagyon boldogok lesznek a friss házasok, nem tudok szó nélkül elmenni a tény mellett, hogy ilyen lelketlen esküvőn még nem voltam, pedig mostanában voltam egy páron.
Sehol egy mosoly, egy igazi csók, egy megfogjuk egymás kezét, egy rádnézek, és a férjem / feleségem vagy tekintet.

Olyan furcsa volt, hogy még én is jobban megilletődtem (és szorongatni vágytam Mr. Simpson kezét, aki össze-vissza rohangált és fényképezett, úgyhogy csak szerelmetesen néztük egymást nyolc sor távolságból) mint a házasulók, akiken inkább az látszott, hogy 'pfhű, túlvagyunk rajta'. Tudom, hogy az ember be van parázva, és túl akar lenni rajta, de közben meg ez az egyik legszebb dolog, ami valakivel történhet, hogy talál valaki másikat, akivel együtt akarnak élni életük végéig, és ezt elmondhatják mindenkinek, akit szeretnek és akik szeretik őket.
Szóval valahogy mellbe vágott, hogy hogy lehet ezt az egészet egy őszinte mosoly nélkül végigcsinálni. De lehet, hogy én vagyok javíthatatlanul romantikus (muhahahhha).

Nincs is jobb, mint fogmosás után ananászlevet inni.
Itthon vagyok, mert 1-re esküvőre megyünk.
Épp a 'miafaszt csináljak a hajammal' hisztériánál tartok, úgyhogy inkább úgy döntöttem, hogy leülök és magamba szállok egy percre, iszom egy pohár ananászlevet, és csak azután folytatom a hisztit.
Milyen szerencse, hogy a férjem nincs itthon, és már csak teljes puccban fog látni, így párás szemmel mélázhatunk majd azon, hogy milyen szép volt a mi esküvőnk, ahelyett, hogy ő azon mélázna, hogy neki csak egy hárpia jutott...

Jövő péntektől újrakezdjük a szurkálós bulit, egyből olyan partira vagyok hivatalos, ahol több órán át fognak szurkálni. És lehet, hogy elhagyom Cterv Doktornőt és az alanyi jogon járó magyar egészségügyet. Eddig tartott a jófejségem. Mostantól vagy csókos leszek, vagy nagyon sok pénzt fogunk fizetni, hogy fel lehessen tenni a kérdéseket, hogy elérhető legyen az orvos, amikor szükség lenne rá, és ne tartson még nyolc évig, mire kiderül, hogy mi bajom van, ha bajom van, vagy, hogy nincs semmi bajom, azon kívül, hogy nem tudok teherbe esni.