naivdiva

Ja? És azt észrevettétek, hogy ősz van?
A macskák teljesen más helyeken fetrengenek napfoltokon, mint nyáron szoktak.

Nem tudom, hogy vajon a mi kommunikációs igényeink abnormálisan magasak-e, de mióta nem dolgozunk egy helyen, egész nap Mr. Simpsonnal csetelek (már amikor nem dolgozik persze).
Most épp két órája on-line közvetíti a szobájukban kitört cirkuszt (a kreatív emberek nagyon érzékenyek). Ez azért is nagyon hatékony, mert Mr. Simpson úgy szóban, mint írásban imád odafigyelni az apró részletekre.
Imádom a férjemet, és azt is imádom, hogy imád nekem mesélni.

Lassan finisbe érünk a lakással, kész vannak a festők, hétfőn megy a parkettás, meg az egész brigád vissza szerelvényezni. (Ez az amikor fölrakják a konntektorokat, meg lámpákat, meg berakják a mosdót meg a klót meg összerakják a konyhabútort meg ilyenek. Tanulok.)
Mi pedig lassan belecsvarodunk a "mi derül még ki" kategóriában felmerülő kérdésektől.
Mert amikor nekiállsz lakásfelújítani, sorra veszel mindent, amit meg kell csinálni (mi felület és funkció szerint vettük lajstromba az ügyeket: falbontás, festés, fűtés, fürdőújragyártás, istb), és végiggondolod, hogy mit, mi után, meg persze megszámolod a pénzed, hogy elég is legyen (nem lesz), de ki gondolta volna, hogy az eredti (1914-es) rézkilincsek megtisztítása egy kálvária lesz, illetve, hogy a redőnyhúzó takarólapját csak most vesszük jobban szemügyre, hogy kiderüljön, az is eredeti, vagyis azt is el kellene vinni megtisztíttatni. Úgyamúgy imádom ezeket a kis finomságokat a lakásban, mert van benne ilyen bőven, és olyan hangulata van tőle, hogy!
De mostmár kurvára költöznék.

Rájöttem, hogy a kávémnak, amit iszom igazából kávéval ízesített tej íze van - ami érthető, ha azt vesszük, hogy a félliteres bögrében van fél deci kávé és négy deci tej.
Aztán arra is rájöttem, hogy hű, de kurvára ráérek.
Talán mégiscsak jobb lesz, ha visszamegyek dolgozni hétfőn.

Egyébként Apát megműtötték a bizonyos epekövek miatt, amikről kiderült, hogy csak egy, de az szép, nagy. És Apa a műtét után 4 órával kipattant az ágyból (pedig altatták is), amivel főnéni szerint 6 órával múlta felül az átalgot, és fájdalomcsillapítót is csak akkor kért, amikor már tényleg fájt neki. És már otthon is van.
Bibibibiiiii! Az én apukám!
(Azért egy picit aggódtam.)

Még szerencse, hogy van 14 GB-nyi cucc az ájtyúnszban, amit több mint egy hétig hallgathatnék folyamatosan. (Van ember, aki ezt csinálja? Vagy minek írja ki a szisztem ezt az infót?) Annyira unom az összes zenémet, hogy lassan hisztériás rohamot kapok, mert nem találok semmit, amit szívesen meghallgatnék.
És a cigim is elfogyott.

Anya utcára akar vonulni.
Nálunk Apa meg én vagyunk az utcára vonulósak, úgyhogy ennek van jelentősége.

Anya és Apa ma elmentek az antifasiszta-tüntetésre, aztán elmentek megnézni, hogy mi ellen tüntettek és azóta az anyukám utcára akar vonulni.
El van keseredve, hogy végig kell ezt néznie, és dühös, mert tehetetlennek érzni magát. És azt hiszem, fél.
És én nem tudom nyugodt szívvel nyugtatgatni, mert az a válasza, hogy (hál' istennek) én soha nem tapasztaltam azt a zsigeri félelmet, amit a nagyszüleim, és túl későn születtem a világháború után, hogy ez a félelem rám is átragadjon.
Azt mondja, akkor is így kezdődött - hogy Európa zsidósága azzal hitegette magát, hogy ennél rosszabb már nem lesz, még a vagonok ajtajában is.
És utcára akar vonulni, és én meg elgondolkozom, hogy nekem is utcára kellene vonulni (amin egyébként már elgondolkoztam többször, amikor itt vonultak napszám az ablak alatt), és hogy vajon mi lesz az a pillanat, amikor, mondjuk csak Budapest értelmiségének elege lesz ebből a cirkuszból és utcára vonul.
Vagy az értelmiség túl tespedt és kényelmes és túl jól él ahhoz, hogy utcára vonuljon? Vagy fél?
És mi fogja kivágni a biztosítékot, ha egyáltalán?

A Claritine-t a könnyűdrogok kategóriába kellene sorolni és csak kiselőadás kíséretében lenne szabad engedélyezni az árusítását.
Ma adtam meg magam ugyanis az idei allergia-szezonnak (ami nekem mindig augusztus közepe-vége, kivéve tavaly, amikor rejtélyes okokból elmaradt). Nagyjából egy hete nem nagyon kapok levegőt, de ma érkezett el az a pillanat, amikor legszívesebben üvöltve téptem volna le az orromat az arcomról, illetve ki a tüdőmet a mellkasomból, vagyis bármi legyen, csak ez ne, hogy az egész testem egyetlen görcsbe merevedve akar megszabadulni a nemkívánatos cucctól.
Durva tud ez lenni nagyon, mert egy-egy ilyen rohamnál tényleg minden izmom feszül, lever a víz és az orrom annyira viszket, hogy ha nem lenne önfegyelmem, véresre vakarnám.
Na szóval ebből lett elég ma, berohantam az első patikába és könyörögtem a megváltásért. De persze semmit nem adnak olcsón (ez a szar meg egy Calcium Sandoz 2500 HUF), mert a kívánt hatást a készítmény izomlazítóval éri el (feloldja ezt a borzalmas görcsöt), ami nem csak a légzőrendszerre, hanem minden másra is hat.
Így történt, hogy ülve elaludtam, miközben Hugi épp azt magyarázta (asszem), hogy most jariszt akar vagy ajgót éppen.
Nagyjából annyira pörgök, mintha 3 Xanax lenne bennem. Mondom bazmeg, ez legális drog.

Hű de rohadtul meg bírnám szokni, hogy nem dolgozom.
Vagy, hogy itthonról dolgozom, ha már nagyon muszáj.
Tegnap mostam, vásároltam, elraktam 2 szekrénnyi ruhát, aztán felmentem a hegyre M.-hez, akivel végre beszélgettünk egy jót, miközben a kisebbik lánya több körben büfizett a vállamon, a nagyobbik pedig fecsegett velünk párhuzamosan nagyjából bármiről és mindenről, ami aktuálisan eszébe jutott.

Aztán értem jött a férjem, és elvitt életem első focimeccsére. Azt még nem meséltem, hogy Mr. Simpson sportújságíróként kezdte a pályafutását, így azért benne volt a pakliban, hogy előbb vagy utóbb el kell mennem egy meccsre, ami biztos klassz lett volna, ha sikerül figyelmen kívül hagynom a mellettünk hőbörgő, erdélyező, románozó és cigányozó közönséget. Azt mondjuk fel nem foghatom, hogy miért kell még ezeket fel-le masirozó és a szektor előtt jelentőségteljesen fél percig állomásoztatott biztonságiakkal hergelni...
Viszont a férjemből előbújt a férfiállat, üvöltött, anyázott, ugrált és tanácsokkal látta el a válogatottat (pedig messze ültünk és biztos, hogy nem hallották, ráadásul a hangja is elment a végére) és pont olyan boldog volt a mérkőzés után, mintha enlábával rúgta volna a gólokat.
Ja, a hullámzás, az vicces volt.

Ma bementünk az irodába Mr. Simpsonnal és összepakoltuk a cuccaimat.
Ami igazából úgy nézett ki, hogy kidobtunk 3 zsáknyi motyót. A nagy része olyan papírhalmaz volt, amit eddig nem mertem kidobni, mert mi van, ha valamelyik megrendelő másfél évre visszamenőleg kér számon egy korrektúrahibát.
Ne röhögjetek, szeretem, ha nekem van igazam.

Maradt kb 30 cd ilyen-olyan fotóanyagokkal, kb 15 teleírt füzet (ezeket hazahoztam és a szabi alatt kinyerem belőlük a hasznos infót, vagyis a telefonszámokat), kb 50 névjegy (a nevek többnyire nem mondanak semmit - tényleg, miért olyan emberektől kap az ember névjegyet, akikkel aztán soha többet nem talákozik?!), meg egy csomó ilyen-olyan segédanyag, amit szétosztok az utódok között.

És megtaláltuk a fémszarvast (ilyen préselt fémlapból van) ami legalább másfél évig ott csilingelt Mr. Simpson ablakkilincsén (amikor még egy szobában dolgoztuk), míg egy szép napon el nem süllyesztettem a fiókban. Most visszakapta, engem már nem fog idegesíteni. Öngyújtót sajnos csak egyet találtunk, pedig Mr. Simpsonnak szent meggyőződése volt, hogy tucatszám fognak előkerülni, hiába mondom neki, hogy nem elvesztem őket, hanem egyszerűen felszívódnak.

Hű, mostmár van nagyonfurcsa szomszédunk az új helyen is. Tegnap délután felmentünk, hogy a melósok érezzék a pressziót, és egy srác folyton ott sündörgött a lakás előtt (miután átmenetileg épp sem ablak, sem ajtó nem volt, ami a gang felől takara volna a ki- és belátást, viszonylag hamar muszáj volt vele szemkontaktust teremteni.)
Szóval a srác egy lendületes lépéssel belül termett az objektumon, ujjongva közölte, hogy ő a szomszéd, majd ennek örömére körbeszaladt a lakáson, megállapította, hogy nagy fába vágtuk a fejszénket, és végighallgatta Mr. Simpson instrukcióit (amit nem hozzá, hanem a munlavezető fickóhoz intézett.) Később visszajött egy vödör vízért, mert ők is épp felújítanak és náluk nincs.

Viszont a korábbi célkitűzés felét sikerült teljesítenünk, ugyanis a lakás egyik oldalán nincs szomszédunk, csak a másik ház, két falon meg csak nem hallatszik át semmi. Na azon az oldalon van a hálószoba.

Hétfő este felhívott Apa, hogy szóljon: rászánta magát a döntésre, amit húzunk-halasztunk hetek óta, mindannyian: elviszi elaltatni a kutyát reggel.
Tudom, hogy milyen súlyos döntés volt ez neki (ebben nem volt demokrácia, az ő kutyája volt, szülinapjára kapta hat éve, neki kellett meghoznia), tegnap reggel óta még sokkal jobban tudom.
Már rég eldöntöttem, hogy ott leszek, ha egyszer erre kerül a sor - mert régóta tudtuk, hogy egyszer sor kerül rá.

Hárman (Apa, a Gyerek és én) vittük az orvoshoz. Vittük, mert járni már hónapok óta nem tud. Megpróbálta: boldog volt és izgatott, amikor meglátta a pórázt, meg hármunkat, még valahogy talpra kecmergett és a lendület meg a lelkesedés elvitte majdnem a következő sarokig. Ott elesett és nem tudott felkelni, így a végén a karunkban vittük az egykor hatvan kilós óriást, aki csak nézett minket bocsátnakérőn, hogy csalódást okoz.

Mire beértünk az orvoshoz zokogtam. A Gyerek tartotta magát - épp kamasz és azt hiszi ciki nyilvánosan sírni - Apa kiment, nem tudta megmondani az orvosnak, hogy miért hoztuk. Úgyhogy megmondtam én.
A dokinő beadta neki az első, altató injekciót és magunkra hagyott minket.
Ültem mellette a földön, és simogattam és duruzsoltam a fülébe, amíg el nem aludt és ígértem neki, hogy nem fog fájni, és jobb lesz neki ott, mert a kutyamenyországban újra lábra tud majd állni, és tud majd futni és nem sebesedik ki a lába, mert lépni már nem tud vele, csak húzza.
És csak bőgtem és bőgtem ő pedig nem értette miért vagyok szomorú, nyalogatta a kezem, aztán elaludt.

Hat éves volt, és a legszeretőbb lény volt, akit valaha ismertem, egy négy lábon járó dobogó szív. Nagyon hiányzik már most és még sokkal jobban fog hiányozni később, akkor is, ha tudom, hogy neki így jobb.

Szia Bambikutya.