naivdiva

Történelmi év van mögöttünk:
- kábé úgy kezdődött, hogy eladtunk Mr. Simpson lakását
- aztán megvettük ezt
- szerveztünk esküvőt - azóta tudom, hogy az esküvő azért van, hogy kiderüljön, mit csinál a két házasulandó igazi stresszhelyzetben
- megérkezett Szofi, aki elég beteg és antiszociális kismacska volt, de azóta szépen felhízlaltuk, és kikupáltuk
- ha már megszerveztük az esküvőt, és nem vesztünk össze közben egy életre, össze is házasodtunk (a berendelt pálinkakészlet mostánaban fog elfogyni, már csak 3-4 üveg van belőle)
- felújítottuk a lakást
- mivel ez egy hosszabb folymat volt, közben kétszer elmentünk nászútra (a másodikból hazafelé majdnem meghaltam ijedtemben egy vihar közepén)
- munkahelyet váltottam (thank god)
- beköltöztünk

aztán a kevésbé történelmi események:
- elkezdtem növeszteni a hajam (tökjól megy, tavaly ilyenkor fiús-rövid volt, most idegesítő-félhosszú, a szemembe már nem, csak a nyakaba lóg, és csikiz)
- a tavalyi bázishoz képest híztam vagy 7 kilót (egyelőre nem látszik, mert a bázis a "töksovány" volt, de nem ártana megállítani a tendenciát)
- rendet tartok a lakásban (tényleg és komolyan, mert ahol van hely elpakolni a szirszarokat, ott lehet)
- elkezdtem főzni (tényleg és komolyan, mert van szép nagy konyhám, ahol lehet főzni, meg kamrám, ahonnan elő lehet varázsolni a cuccokat)

Fontolgatom, hogy jövőre leszokom a cigiről, de egyelőre ahányszor eszembe jut, azonnal rá kell gyújtanom...

Ja! Ígértem, hogy lesznek képek. Tessék, macskák az ajtóban. A megfigyelés tárgya az ablakon túl egy galamb.

Az úgy volt, hogy elkövettük azt a hibát, hogy 23-án elmetnünk a Quimby-koncertre a hajóra. Nagyon jó koncert volt, ráadásul tiszta bennfentesek voltunk, mert már nem volt jegy és besírtak minket a backstage-be (a színpadon átrohanva mentünk le a nézőtérre, nagyon izgi volt), és nagyon sokat ittam, és nagyon későn értünk haza, szóval karácsony szent napján iszonyú másnaposan ébredtem.

Köszönhetően a férjem praktikáinak az első felvonásra (délután 3, anyósomáknál) már szalonképes voltam, de aztán a bezabált kaja miatt majdnem elaludtam.

A második felvonásra (este 6, anyáék) ismét magamhoz tértem. Rambó beteg, úgyhogy volt földönfetrengős hisztiroham, zokogással vegyített "anyuka, anyuka, hol vagy???" (az óvónők hívják így a tesómat, hogy "az anyuka" Rambó meg átvette, elég vicces), de egy kicsit örült is, főleg, a fának, meg amikor hazamentek.

Harmadik felvonás itthon, de előtte közjáték, ugyanis alig értünk haza, Szofi óbégatott két bánatosat, bevonult a fürdőszobába, majd nagyközönség előtt (Mr. Simpson, Zorka, én) végighányta a hófehér fürdőszobaszőnyeget. Mivel többet nem okádott, illetve betegnek sem tűnik azóta sem, valószínű, hogy felzabált némi tűlevelet.

Holnap tesóm szülinapja, holnapután jönnek LB-ék vacsizni és valamikorra hívtunk néhány barátot, akik egyre ingerültebben telefonálgatnak, hogy most akkor mikor is van pontosan a valamikor.

Túl vagyunk rajta.
Mindenkinek vettünk mindent, hegyben áll a spare-szobában az ajándék, már csak be kell csomagolni őket.
Voltak nálunk anyáék és anyósomék ebédelni (igen, egyszerre), mézes-mustáros csirke volt, ami a körülményekhez képest* hatalmas sikert aratott. Az elmúlt öt napban csak egyszer kaptam hisztériás rohamot, (de az olyan igazi csapkodós-üvöltözős volt), ma reggel, amikor felfedeztem, hogy Szofi eltünette a szemceruzámat.
Mivel Mr. Simpson úgy ítélte meg, hogy mégsem mehetünk úgy a szüleihez ebédelni, hogy nekem az orrcimpám is remeg az idegtől, elmentünk egy plusz körre a fényképezőgépért a szervízbe, úgyhogy nemsokára lesznek megint képek.
Hát így.
*az előre bejelentett érkezés előtt húsz perccel kétségbeesetten és számolatlanul öntöttem bele a mustárt meg a mézet, de tényleg kurvafinom lett.

A mában az volt a legviccesebb, amikor M. nagyobbik lánygyereke (miután egy fél órája szórakozott azzal, hogy minden karácsonyi díszkivilágítás láttán felkiáltott, hogy: OTT IS EGY!) a következő párbeszédet folytatta le magával:
- OTT IS EGY!
- HOL?!

Szerintetek ciki, ha karácsony alkalmából meglepem magam egy pár új hangfallal? Le tudnám kaparni a falról a festéket a zúgástól, ami a régiből jön.

Megjöttünk. Terv szerint szétáztattuk magunkat (szauna-uszoda-termál-szauna, stb.). Kevésbé terv szerint annyit zabáltunk, mint az állatok. Én tegnap annyit ettem, mint máskor egy héten, - gondolom a víz meg miegyebek miatt - ha csak rágondolok, rosszul leszek.
Voltunk túrázni (senki se aggódjon: autóval), láttunk gyönyörű téli tájakat, meg téli utat, meg téli rókát, meg téli vagy sast vagy sólymot, vagy valami ilyesmit, meg kurvasok havat.

Hazafelé sima út volt, leszámítva egy osztrák kiscsajt, aki vagy nagyon be volt nyomva, vagy fogalma sincs a "sáv" szó (vagy ennek német megfelelője) jelentéséről, mindenesetre 10 percen át követekeztesen két sáv között autózott előttünk az autópályán, egész addig, amíg Mr. Simpson éktelen haragra nem gerjedt, és ki nem tolta az útszélre (nem, csak levillogta).

Ma dolgozom utoljára, délután elutazunk seggetáztatni, aztán hétfőn belevetem magam a karácsonyba.*
Szép kis év volt ez. Volt benne sok droidság, rengeteg munkahelyi para, önértékelési zavar, aztán egy gyors, határozott, és meg nem bánt döntés, aminek köszönhetően az elmúlt négy hónapban beigazolódott M.-mel közös elméletünk, miszerint sokkal jobban motiválja az embert a pozitív megerősítés, mint egy szöggel díszített nyolcágú korbács.
Januártól tökegyedül viszem majd a boltot, mert a főnököm átmenetileg emigrál. Nem mondom, hogy nem vagyok kicsit beszarva, de sokat segít, hogy állítólag nyugodt szívvel hagyja rám egyedül a kócerájt. (És hál' istennek van internet a világon.)
Na, még elintézek pár telefont.

*Klassz lenne, ha egyszer erőt bírnék venni magamon, és nem ilyenkor állnék neki az ajándékvásárlásnak, de azt hiszem erre alapvetően alkalmatlan vagyok.

Na akkor nem mesélem el, hogy sikerült a tegnapi bemutató, legyen elég annyi, hogy lehetett volna rosszabb is, valamint, hogy ezentúl teljesen jogosan titulálok ingyenélő köcsögnek mindenkit, aki könyvet kunyerál.
Mindenestre megállpodtunk a főnökömmel, hogy soha többet nem szervezünk könyvbemutatót, illetve dögöljön meg mindenki, ott ahol van, minket és szeretteinket kivéve persze.

Tegnap majdnem olyan cirkuszt rendeztem a kozmetikusnál, mint hatévesen a fogorvosnál, amikor le kellett fogni egy fogtöméshez.
Nem tudom, mi a fene volt velem, de bármit csinált, úgy fájt, hogy majd beszartam. Pedig becsszóra direkt imádni szoktam, hogy matat a fejemen, ráadásul utána hónapokig ragyamentes vagyok, a gyantázás előnyeit ecsetelnem sem kell. Jó az jól sosem esik, de fájni sem szokott.
Mindenesetre elég vicces volt, ahogy felváltva kértünk bocsánatot, ő, amiért fáj, én meg, amiért hisztizek.

Ja, azt elfelejtettem mesélni, hogy tegnap a Normafára mentünk ebédelni, és ahogy haladtunk fölfelé, egyszercsak elvesztünk a ködben. Pillanatok alatt jött, és már benne is voltunk a közepében. Előttünk-mögöttünk kb. 100 méterre lehetett ellátni (vagy se, ezt sosem tudom megsaccolni), egy nagy puha vatta volt az egész.
Mr. Simpsonnal azon vitatkoztunk, hogy a köd az egyenlő-e a felhővel (szerintem igen, mert mind a kettő vízből van, szerinte nem, mert a köd az pára, a felhő meg bodros víz, de gondolom a meteorlógus szakirányú olvasók majd mondanak valami okosat), és ha egyenlő, ha nem, a köd az nyugalmas vagy kísérteties-e. Szerintem kísérteties, minden olyan halottnak tűnik tőle, Mr. Simpson szerint nyugalmas, mert amikor köd van, akkor csönd is van.
Így telnek a vasárnapjaink, ha nem kell szülőkhöz rohangálni és végre meg tudjuk váltani a világot.

Beszéltem már egyszer türelemről.
Gondolom ez úgy van a karmával (vagy az Úristennel, nem tudom eldönteni, ki/mi is az), hogy mindenkinek az a legnehezebb, amit meg kell tanulnia az életben. Néha azt gondolom, hogy a türelmet a legnehezebb megtanulni, mert, ha az hiányzik a basic tool-kitből, akkor csak a türelmetlenség marad, aminél sürgetőbb, feszítőbb, erősebb késztetést nem ismerek.*
Hogy most azonnal. Bármi. Legyen kész a kaja, tudjam, amit nem tudok, legyen hosszú a hajam, fogyjak le öt kilót, essek teherbe.
Ha nem jön a most azonnal, először szomorú leszek. Aztán dühös (általában a karmára vagy az Úristenre). Aztán megint dühös leszek. Magamra, mert türelmetlen vagyok. Ezek ilyen kicsi katarzisok, legalább addig is történik valami.

De valahogy az az érzésem, hogy sosem fogom megtanulni ezt a türelem-dolgot. Alkalomról alkalomra azt hiszem, sikerült, mert a végén mindig kivárom**, és kész lesz a kaja, megtanulom, amit nem tudok, megnő a hajam, lefogyok, ha nagyon akarok, és gondolom egyszer teherbe fogok esni.
De a következő úgyanúgy kicsinál.

*ellentétben mondjuk Hugi karmájával (Úristenével), ami/aki azt oszotta rá, hogy tanulja meg, hogy nem mindig neki van igaza. Vagy LB-jével, aki azt hiszem már kezdi megtanulni a sajátját, hogy nem lehet mindig mindenkit megmenteni. Vagy M.-ével, aki példás kitartással igyekszik úrrá lenni a terroristán, aki mélyen benne lakik. Persze, lehet, hogy ők úgy érzik, nem is ilyeneket kell tanulniuk, és beleugatok valamibe, amihez semmi közöm.

** Ez az önbecsapós rész, mivel nincs más választásom, mint kivárni.

Időnként meglepem magam azzal, hogy túl lelkiismeretes vagyok.
Ez azért meglepő, mert alapvetően egy trehány disznónak tartom magam, persze minden viszonyítás kérdése. Mert, ha mindenki más nálam sokkal trehányabb disznó, akkor maga vagyok a pedantéria.

Ma felhívtam a színészeket, akik felolvasnak a könyvbemutatón a héten, és nem győztek lelkendezni, hogy milyen kedves tőlem, hogy rájuktelefonálok, van-e kérdésük. Szerintem meg ez a normális. Nem? Nem ott derüljön már ki, hogy jaj nem nyílt meg a word doksi, nem tudtam elolvasni.
Igen, dicsekszem.

Mostanában azon ügyeskedem, hogy mind a két macska ugyanannyi szeretgetést kapjon. Az ügy nagyjából reménytelen.
Szofi még mindig teljes figyelmet akar, és, ha a "dorombolva mászkálok rajtad-ülök melletted-nézek rád nagy szemekkel" kombó nem jönne be, akkor nekiáll zúzni. Ilyenkor hol kap figyelmet (akurvaanyád), hol nem (nem fogok ötvenedszer ugyanazért rászólni).
Zorka meg csendesen üldögél két méterrel arrébb, és süt belőle a sértettség. A baj az, hogy ilyenkor egy félórás szertartás keretében lehet csak kiengesztelni (először elhúzódik, aztán elmegy, aztán visszajön, de nem jön oda, aztán odajön és leül félméterre, aztán hajlandó szóbaállni velem, és akkor lehet tutujgatni (de közben fél kézzel távol kell tartani Szofit, aki persze túrja magát a kezem alá, hogy akkor mostmár ő jön).

Nahátakkor átköltöztem.
A Halálarcú még beszólt néhányat. Mivel látta, hogy velem együtt hárman vagyunk a teljes cuccra (és lássuk be, nem én vagyok az ideális munkaerő, ha könyvszekrények toszogatásáról van szó), gondolom teljesen jogosnak tűnt neki a kérdés, hogy nem tudnánk-e gyorsan kipakolni mindent a  folyosóra az irodámból, mert ők már cuccolnának befele.
Mindegy. Nyűgös lettem. Állandóan nyűgös vagyok. És most éhes is vagyok. Nyajj.

Hugi ma reggel felhívott, és rettenetes röhögések közepette (ez nála úgy hangzik, hogy nyihihihi-hihihihi-nyihi) elújságolta, hogy a Miku hozott nekik egy borítékot, benne két csokimikuval.
Erre én is elújságoltam, hogy nekünk is hozott egyet. Miután egyeztettünk, és mindkettőnk borítékján az áthúzott régi címünk (Hugiékén Anyáék címe, az enyémen Gyöngyszemé) alatt volt a mostani, Anya kézírásával, megállapítottuk, hogy Anya nem átallotta bevonni a buliba a fiúkat.
Innen már csak egy perc faggatózás kellett (Mr. Simpson egyszerűen képtelen titkot tartani), hogy kiderüljön: konkrétan futárral küldte el nekik az ablakba kipakolandó cuccot.

Napok óta nyüglődöm. Nem tudom, mi van velem. Mindig voltak ilyen pillanatok, amikor rámtört a sehogysejó érzés, de ez sosem tartott napokig, egy-egy délutánt kellett csak átvészelni (okot sosem találtam, mindig örültem, hogy elmúlt, kész).
Ilyenkor szoktam régen pánikszerűen mosni meg rendet rakni meg papírokat rendezni meg nyolc évvel ezelőtti noteszeket nézegetni, ilyesmi. Most példás háztartást vezetek, az új lakásban még minden a helyén van, nem gyülemlett fel a sokezernyi szar, ami majd egy fél év múlva elborítja a nappalit, és nem találok megfelelő pótcselekvés-sorozatot. A dohányzás önmagában smafu.

Átköltözöm egy másik saját irodába.
Ez eddig nem bonyolult, hetek óta tudom, odakérózok a másik lányok mellé.

Reggel megjelenik itt nekem egy halálarcú csávó (tényleg olyan a feje, mintha ő lenne a Halál, fekete gödrök vannak a szeme alatt), hogy akkor én ma hány óráig tervezem elhagyni az irodát, mert ők jönnek. He?
Itt ülök, kb 150 kötet könyvvel, három szekrénnyel, meg a járulékos cókmókkal (asztal, szék, számítógép etc.) és megkérdezi ezt.
Ez hülye?
Mondom neki, ma nem költözöm, azt se tudtam, hogy ebbe az irodába költözik valaki, de, ha már ilyen szépen kérte, elkezdem intézni, hívom, ha kiderült, mikor vehetik át a helyiséget.
Egy óra alatt leszerveztem a dolgot csütörtökre, mert az Imre épp vidéken van, az internetszerelőnk alapból vidéki (ne kérdezzétek, miért, én is úgy örököltem), márpedig én internet nélkül nem költözöm sehova. Hívom, baszik felvenni, gondolom, szuper, mégsem sürgős.
Na erre megjelenik ez nekem itt egy órája, hogy akkor sikerült-e elintéznem a holnapi költözést.
Édes istenem, hogy nincs ilyenkor a kezem ügyében egy vasdorong, amivel szétverhetném az ilyenek pofáját.

Elkezdtem írni a karácsonyi programról, de aztán az lett belőle, hogy eszembe jutott, amikor 3 éve a réges-régi családi videókat néztük, és vinnyogva röhögtünk mind a tizenakárhányan (nem számolok utána, akkor épp hányan voltunk jelen).
Szóval, '80-as évek közepe, mondjuk 85-86 valahogy így, (nagyapám ugye operatőr, úgyhogy volt kamera a háztartásban): Hugi sejpít és raccsol egyszerre, és épp a legdurvább ön- és közveszélyes időszakát éli, magára kötöz ezt-azt, leginkább szalagokat, aztán üvöltve követeli, hogy valaki azonnal vegye le róla, mert szorít. Unokatesó 1.0 idegesítő beképzeltséggel néz le hármunkat, mert mind fiatalabbak, ergo "kishülyék" vagyunk, ő meg magas és már tudja, mi a menő cucc a suliban (7 éves), Minnie-s pulcsija is van. Unokatesó 2.0 - az egyetlen fiú négyünk közül -  tudomást sem véve a családról körbe-körbe-körbe-körbe nyomul a lakásban a triciklijén, néha koppan egyet egy ajtón vagy falon, ilyenkor magában vihog, én meg épp az okoska stádiumban (ami apám szerint  kb 14 éves koromig tartott) hisztérikus kirohanást intézek anyám ellen, amikor megpróbál súgni, mert nem jut eszembe a vers következő sora, miközben a kamerának szavalok.
Apának még fekete a szakálla, nem ilyen mákos, mint most, viszont ugyanolyan ideges a hatalmas családi összejöveteltektől, mint most. Anya derékig érő hajjal, épp betöltötte a 26. életévét, vagyis kis fruska, viszont nagyszerűen menedzsel négyünket egyszerre. Nagyapám dohányzik mint a gyárkémény, nagyanyám meg vékony mint a nádszál, nem hord szemüveget, és értekezést folytat apával valami színműről, amit előző este látott. És ott van Dédi is, aki erre az egész pereputtyra nyolcvanakárhány évesen is főz.