naivdiva

Nagyon vicces a gyerek és a macskák viszonya, pontosabban a gyerek és Szofi viszonya, Zorkának már kábé semmivel sincs viszonya a kajástálon és a kanapén kívül, a Micire adott max. reakciója az, hogy kimegy a szobából, ha a gyerek túl hangosan sír.
Szóval a Szofi meg a Mici kerülgetik egymást. Iszonyú kiváncsi mindkettő, de a gyerek ugye még nem tud a macska után menni, úgyhogy csak sóvárogva bámulja (egyébként Zorkát is), mert nézd már! mozgó plüss!, a macska meg nem mer hozzányúlni. Kerülgeti, szagolgatja, fekszik tőle fél méterre és bámulja percekig, de nem mer közelebb menni, pedig majd meggebed, látom rajta.
Mici már mindkettőből kimarkolt egy-egy marék szőrt (az ölünkben volt éppen, a macskák meg mellettünk feküdtek), de egyiknek sem rebbent a pillája sem, szóval úgy tűnik, nem karmolják majd képen mandínerből, ha a farkukat rángatja.
Egyébként egész terhesség alatt ezt hallgattuk, hogy 'és a macskákkal mi lesz?', és a végén már annyira ideges voltam, hogy minden érdeklődöt biztosítottam róla, hogy amint megszületik a gyerek megmérgezzük őket, nem kell aggódni. Azt hiszem, hogy az összes zörgős, csörgős, színes basz együttvéve sem lendít annyit a Mici mozgásfejlődésén mint a két hülye.

Amikor Anyám folyton azt mondogatta, hogy kisbabának én voltam a világ legjobb gyereke, mindig azt gondoltam, hogy ilyen nincs, ráadásul elég frusztráló volt, mert ez volt a léc, amit, amikor mondogotta már rég nem tudtam megugrani.
Persze most, hogy itt a Mici, értem, hogy mire gondolt, mert ez a gyerek, ez csupa pro és szinte nulla kontra, ami nyilván bezzegelésnek hat, pedig nem annak szánom, csak hát mit lehet mondani egy gyerekre, aki 5 hónaposan egyfolytában fetreng a röhögéstől (annyira, hogy időnként eszébe jut valami és elheherészik rajta magában), bármit megeszik, amit az orra alá tolok, éjjel 11 órát alszik egyhuzamban, órákat eljátszik egyedül (nem csukom rá az ajtót, itt nyomul mellettem a játszószőnyegen), simán veszi, ha a családi banzájokban egyik nagynéni / nagymama, nagypapa / dédi tapizza és puszilgatja a másik után és nincs az a szociális program, amire ne lehetne elvinni, - oké, kocsmázni még nem voltunk. (És akkor most ezt mind lekopogom.)
Szóval a Mici annyira jó, hogy folyton emlékeztetnem kell magam, hogy magától ilyen, nem azért, mert erre neveljük, hanem, mert ilyennek született, és addig lesz ilyen, amíg ő akar, és nagyon oda akarok figyelni, hogy ne elvárás legyen vele szemben, hogy jógyerek legyen, hanem egyszerűen örüljünk neki.
És amikor majd jön a dackorszak meg a többi izé, amit az apja nem akar a nevén nevezni, de kamaszkornak hívják, akkor majd annak akarok örülni, hogy milyen szépen, mondja, hogy 'nem' és, hogy vannak barátai, akikkel a jóég tudja merre lóg éppen és talán nem ő a világ legjobb gyereke, de boldog gyerek.

Mici, Chapter 3.:

A 12. és a 36. hét között paráztam. Nem ilyen idegbaj szinten, de folyton aggódtam, hogy minden oké legyen, bár azért ezzel többnyire minden kismama így van, azok is, akiknek nem lombikkal lesznek gyerekeik és nem vesztenek el egyet belőlük. Minden rendben ment, az összes tesztek negatívak lettek és én is csak egyszer-kétszer hívtam fel az orvost, hogy, ez van meg van (semmi nem volt, de szerencsére ő mindig elmondta, hogy bármilyen hülyeséggel bármikor hívhatom, és tényleg, vasárnap reggel tízkor is felvette a telefont). A gyerek baromi élénk volt, a 17. héten éreztem először, hogy kapirgál, aztán amikor már kezdett igazi kiterjedése lenni (meg nekem is) kőkemény bulikat nyomott. Kedvenc elfoglaltsága az volt (miután befordult a 30. héten), hogy a lábát betolta a szegycsontom alá, a fejével beékelődött a méhszájamba és fesztítette magát keresztbe az egész hasamon. Ebben csak annyi a vaszisztdasz, hogy amikor elmeséltem anyósomnak, hogy a büdös kölök ezt műveli, legyintve kérdezte, hogy mégis mit vártam, az apja pontosan ugyanezt csinálta az ő hasában 36 évvel ezelőtt. Ennyit a genetikáról. Viszont ennek a mutatványnak köszönhetően iszonyú korán beékelődött érkezéshez, ennek a doki a végjátékban mindig nagyon örült (milyen szépen beilleszkedett!), én meg emiatt nem tudtam járni az utolsó 3 hétben.

A nyár (meg a középső trimeszter) békében telt, voltunk nyaralni, megúsztattam a hasat a tengerben, ettem sok halat, mert az jót tesz a magzati agy fejlődésének (meg mert iszonyúan kívántam), és ettem sok fagyit, mert az meg nekem tett jót. Mr. Simpson minden este áhitattal beszélgetett a gyerekkel, ő pedig bőszen rugdosta az apja tenyerét. A hetedik hónap elejéig, vagyis szeptember végéig dolgoztam, aztán már nem fértem oda az íróasztalhoz, plusz ugye kb. karácsonyra voltunk kiírva, tudtam, hogy ha még egyben is leszünk decemberben, esélytelen lesz bármit elintézni a karácsonyi gigamegőrülésben.

Október-novemberben megvettünk Mr. Simpsonnal minden szükséges (és szükségtelen) holmit a gyereknek, kimostam és szortíroztam nyolc tonna baba- és kisgyerekcuccot, amit M.-éktől meg a nővéremtől kaptunk és összeraktuk az én kórházi pakkomat (aminek aztán kb. a negyedét használtam).
November közepén realizáltam, hogy nincs az a kormány- és ülésbeállítás, amivel vezetni tudok, úgyhogy odaadtam a kocsit Anyunak, használja, ha kell, amikor meg nem, álljon inkább a garázsban náluk, mint az utcán nálunk, és onnantól leginkább otthon voltam, valahogy begubóztam. Sokat beszélgettem a Micivel, aki akkor még nem volt Mici, és sokat énekeltem neki (azóta is, vannak dalok, amiket elkezdek és a férjem távozik a helyiségből) álldogáltam a frissen festett szobájában a frissen összeszerelt kiságy mellett és próbáltam elhinni, hogy tényleg mindjárt gyerekünk lesz.

Aztán eltelt a 36. hét, a gyerek az orvos szerint egyértelműen két kiló fölé hízott a hasamban, én pedig kezdtem azt gondolni, hogy felőlem megemelheti már a kis fenekét, jó lenne már találkozni, nem cipelni azt a plusz 10 kilót és aludni éjszakánként (valamiért nekem se jutott eszembe, ami egyébként egyik elsőterhes barátnőmnek sem, hogy szülés után sem fogok aludni). De eltelt a 37. hét meg a 38. is, bőszen jártam az NST-kre és a dokim bőszen mondogatta, hogy a gyerek tökjól van odabent, nem fogja elsietni a dolgot. A 39. héten azért drukkoltam, hogy, ha már eddig bent maradt, ne most induljon neki, egyáltalán nem akartam a kórházban karácsonyozni. Rendes gyerek, nem karácsonykor született meg.

Mici, Chapter 2.:
Szóval ott tartottam, hogy pozitív lett a terhességi teszt.
Másnap reggelre berendeltek minket a Kaáliba ultrahangra-vérvételre. Az előbbin már látszott valami maszat (még sosem örültem így maszatnak), az utóbbin olyan magas volt a hcg-érték, hogy erősen lehetett feltételezni, hogy tényleg mindketten megkapaszkodtak. Ekkor voltam 5 hetes terhes a 'rendes' számolás szerint, valójában 2,5. Ezután a (rendes számolás szerinti) 9. hétig minden héten felmentünk az Istenhegyire ultrahangra.
A következő mozinál pedig ott dübörgött két szivecske-kezdemény a monitoron. Két szív, két gyerek. Igen, akkor is bőgtem. A 9. hét után a MásikDoktor elbocsátott, hogy járjak ezentúl 'sima' terhesgonozásra.

Több orvost is javasoltak a barátok meg a rokonok, a MásikDoktor is ajánlott szülészt (én leginkább nála szerettem, volna szülni, de ő már nem vezet szüléseket sajnos) Végül úgy alakult, hogy egy fiatal dokihoz mentünk először, akiről úgy hallottuk, hogy jó szakmeber, meg viszonylag normális is - ami nőgyógyászban ugye ritka. Ez a 10. hét volt, már egy hónapja pörögtünk a duplagyerek-témán, kezdve annál, hogy hogy fognak megszületni, folytatva ott, hogy túl kicsi a lift a házban egy ikerbabakocsinak.
Ugyan a MásikDoktor többször nyomatékosan elmondta, hogy a 12. hétig még bármi lehet, pláne egy ikerterhességgel, a nő egy gyerekre van tervezve, szóval legyünk felkészülve mindenre, én azt gondoltam, hogy az Úristen mostmár eleget szivatott, majdnem négy évet vártunk ezekre a kölykökre, innentől már nem lesz semmi baj.
Azzal léptem be a vizsgálóba, hogy ikrek és hüvelyi úton szeretném őket megszülni, ugyelehet. Előtte azért bemutatkoztam. A doki elmondta, hogy mely esetekben lehet / nem lehet ikreket simán megszülni, lerajzolta, elmagyarázta. Megmérte a vérnyomásom, levett két hektó vért, kérdezte mennyit híztam (hehe, az első trimeszerben fogytam 1,5 kilót, pedig nem hánytam egyszer sem, de minden reggel meg délután rosszul voltam, úgyhogy kábé egy kiflit bírtam megenni naponta meg a terhesvitamint). Aztán felfeküdtem a vizsgálóasztalra, és elkezdte nézni őket az ultrahangon.

És nézte és nézte és túl sokáig volt túl nagy csend. És megnézte őket innen is és onnan is és még mindig nem mondott semmit és tudtam, hogy gáz van mert nekem is feltűnt a felém fordított monitoron, hogy az egyik baba egyáltalán nem mozog. Először azt hittem, hogy alszik (volt már ilyen, addigra túl voltunk két olyan ultrahangon, amin látszott, hogy ficeregnek), de amikor harmadszor nézte meg tetőtöl talpig, akkor összeszorult a torkom. Aztán a doki elmondta, hogy a nem mozgó baba sokkal kisebb a tesójánál, ami azt jelenti, hogy pár napja nem él már. És akármilyen furcsán hangzik, ekkor döntöttem el, hogy ő lesz az orvosunk. Olyan emberségesen és normálisan tudta elmondani, hogy mi van, még azt is, hogy inkább most, mint a második trimeszterben, amikor a testvérére és rám is komoly veszélyt jelentene, és annyira bíztatott, hogy ott a másik gyerek, aki tök egészségesnek tűnik és nem lesz semmi baja, hogy tudtam, hogy vele akarom végigcsinálni ezt a terhességet. Két napig sirattam az 'egyikgyereket', muszáj volt elbúcsúzni tőle, de aztán szerencsére muszáj volt összeszednem magam a 'másikgyerek' miatt - akiről két héttel később megtudtuk, hogy lány.

Csak engem ért váratlanul ez a július?
Mindenesetre tökre örülök, mert anyám meg nagyanyám hoztak úgy egy kilónyi napozót meg más nyári egyszálsemmit a gyereknek, mikor legutóbb Londonban jártak, most az összeset szép sorban ráadhatom. (Lánygyereket öltöztetni rulez.)

A poénnal kezdem: van egy 4,5 hónapos röhögőgép, dumafranci lányunk, aki a Mici. És akkor folytatásos teleregényben elmesélem, hogy hogy lett gyerekünk.

Mici, Chapter 1.:

Az első lombiknak 2009. decemberében futottunk neki, de nem jutottunk nagyon messzire, mert félúton le kellett állnunk az egész procedúrával - pontosabban nem volt muszáj, de én hallgattam a MásikDoktorra, mert ő okos és sosem vert át, és nem kente a szart, bármi is volt. Szóval az történt, hogy nagyon durván reagáltam a gyógyszerekre, és beleszaladtunk egy túlstimulációba. Ez egyébként állítólag elég ritka, ún. high responder vagyok, ha hormonokról van szó, úgyhogy a következő menetben rettentő óvatosak voltunk. Kellett tartanunk egy hónap (ciklus) szünetet, plusz még elutaztunk Rómába, úgyhogy március végén csaptunk bele újra a lecsóba. Iszonyú szoros kontroll alatt voltam, volt egy hét, amikor minden második reggel a Kaáliban kezdtem, vérvétel-ultrahang, és csak akkor engedett el a MásikDoktor, amikor mindkettő rendben volt. Így sikerült április elején leszívni 11 petesejtet, altatásban (már hogy én aludtam, nem a sejtek). Egyébként amennyire paráztam az altatástól, annyira volt vicces, csak arra emlékszem, hogy fölémhajol az anesztes, beköti a branült, mondja, hogy kicsit szédülni fogok, aztán lekapcsolják a villanyt, a 'következő percben' pedig az őrzőben szólongatak.

Szóval lett 11 sejt, amiből 5 megtermékenyült. Ilyenkor van 2-5 nap, amíg semmit sem lehet csinálni, csak drukkolsz, hogy nőjenek, bírják a petricsészét és kettőt visszakaphass (azt beszéltük meg a MásikDoktorral, hogy az első próbálkozásnál kettőt ületet vissza). A cél az 5 napos blasztocita állapot, mert akkor a legnagyobb az esély a megtapadásra. Ha természetesen jön össze a gyerek, akkor kb. eddigre vándorol el a méhüregbe a petevezetőn át, ilyenkor van a beágyazódás. Szerencsére ketten is kihúzták az ötödik napig (közben minden délelőtt fel kellett hívni az intézetet, hogy mi van, ha úgy állnak, azonnal menni kellett volna, hogy visszasuvasszák őket). A hatodik nap reggel bementünk, és visszakaptam két kiscsírát, egy pont ugyanolyan katéteres eljárással mint az inszemináció, de tized annyi kellemetlenséggel, mert a MásikDoktornak eszébe jutott, hogy előtte a seggembe lövessen egy görcsoldó-fájdalomcsillapító kombót - és né! nem is kell feltárni meg három fogó meg a többi kín, amin az OrvosDoktor négyszer végigzavart, asszem 5 percig tartott az egész.
Egyébként, beültetés előtt meg lehet nézni őket mikroszkóp alatt. Hát az elég erős élmény azért, hogy ott csillog két kis csillag-virág alakú dolog, amik a gyerekeid lehetnek. Nekem tök sokat segített az első hetekben vizualizálni, hogy mi történik velük, valahogy kézzelfogható lett az egész,akkor is, ha tudtam, hogy ici-picik: láttam őket.

Na a következő két hétben ahelyett, hogy megőrültem volna, ahogy előtte gondoltam, nem őrültem meg. Ugyanis asszem úgy 3-4 nappal a transzfer után ültem a Bajcsyn a kocsiban és egyszercsak tudtam, hogy ott vannak mind a ketten. Nem hittem, meg reméltem, hanem tudtam. Pár nappal később elkezdtem szagokat érezni, aztán kicsi hányingerke is jött. Aztán a tesztelés előtti este (protokoll szerrint 14+1 nappal transzfer után kell és nem is csináltam előtte teszteket) olyan görcseim voltak, hogy zokogva mondtam Mr. Simpsonnak, hogy ezek a gyerekek márpedig maradnak, én nem engedtem el őket sehova, és közben nagyon féltem, hogy mégis engedély nélkül távoznak. Szerencsére aztán nem volt vérzés, most sem tudom mi volt, talán akkor vették elő a gyalogsági ásót, hogy befúrják magukat. Reggel persze nem bírtunk aludni, fél hatkor néztük egymást az ágyban én meg mondtam, hogy franc! kimegyek, pisilek, tudjuk legalább, hogy mi van. Nagyjából 0,07 mp alatt lett iszonyú erős a tesztcsík. Bőgve röhögtünk (jó, bőgni csak én bőgtem) és körbetelefonáltuk a szülőket meg a Hugomat (igen, hajnali 6-kor), elújságolni, hogy gyerekünk lesz.

folyt. köv.

Határozottan tényleg úgy tűnik, szóval le merem írni: a gyerek elkezdett forogni. Már kb. másfél hónapja megfordult mindkét irányba egyszer-egyszer (egy hét különbséggel), aztán köszönte elég volt, és maradt az oldalt fekve révedezve ujjszopás, pedig az apja időnként odafeküdt mellé és az arcábadrukkolt, még segíteni is akart neki, hiába mondtam, hogy a gyerek vagy magától elkezd forogni, vagy a fejünk tetejére állhatunk, akkor se fog (és így lesz majd a mászással, állással, járással és az egyetemi felvételivel is, szóval jobb időben hozzászokni).

De! Tegnap este háromszor is hátról hasra fordult és azóta a világ legtermészetesebb dolga, hogy pörög, igaz, csak odafele, de egyszer  majd gondolom rájön, hogy hasról hanyatt is lehet fordulni, azt se tiltja semmi. Nagyon büszke vagyok rá meg ő is magára egyébként, hatalmas vigyort vág ki minden alkalommal amikor hasra kerül, épp hogy nem teszi hozzá, hogy 'tá-dámm'.

Na ez de milyen érdekes volt, hogy elkezdett szakadni az eső, miközben békésen legelésztünk a Feneketlen tónál. (Igen, nagyjából minden másnap ott vagyunk. Szegény városi gyereket nem lehet nagyon sok helyre vinni szellőztetni.) Egyébként ferdítek, mert a tónál csak nagy cseppekben csöpögött, de mire úgy döntöttem (5 perc csöpörészés után) hogy elindulunk haza, már mindegy volt. Szerencsére felkészült anya vagyok, nálunk volt a babakocsira való esőkabát, így csak én áztam el tökig, a gyereket egy pötty eső sem érte.
Mondjuk ehhez be kellett menekülnünk egy utunkba eső boltba, mert épp a Bartókon rohantunk, amikor igazán rákezdett, úgyhogy a javát ott vártuk ki. Mici az egészből annyit vett le, hogy nem értünk haza időben kajára. Eléggé fel volt háborodva, hogy direkt éheztetni merem.

Amúgy dolgozom is, nem olyan régóta, pár hete, és otthonról, ma elég súlyos délelőttünk volt, de nemsokára lemegy a Könyvhét és akkor nyugi lesz (ugye?). Egyébként én nem értem, hogy az amerikai (meg mittoménmilyen) nők hogy mennek vissza pár hónapos babák mellől full-time dolgozni, nekem az is egy fizikai megerőltetés, hogy napi 2 órában a munkára koncentráljak a gyerek helyett...

A gyerekem szereti a barackot, ez a második kaja, amit nem tol ki a szájából (a banán után) ami hatalmas megnyugvás nekem, miután három hétig szenvedtünk az alma-rizspép vonalon. (Csak én szenvedtem, ő csak simán nem volt hajlandó megenni egyiket sem. Bár az elég valószínűtlennek tűnt, hogy egész életében tápszeren fog élni, azért megnyugtató, hogy konkrétan megeszik dolgokat.)
Lassan a technikára is rájön, és nem jön vissza minden kanál tartalmának kétharmada, bár gondolom ezzel együtt még néhány hónapig az atyaúristen is cuccos lesz, amikor eszik. Tök szerencse, hogy jön a nyár, ma komolyan gondolkoztam rajta, hogy mennyivel egyszerűbb lenne egyszál pelenkában etetni és aztán cipelni a csap alá, mint elejét venni, hogy tetőtől talpig barackos legyen (mission impossible).

Hozzátáplálás rulez. (Aki kitalálta, hogy almával kell kezdeni, az meg nyalogasson citromot, a legsavanyúbb gyümölcs a négy hónaptól adhatók közül.)

(A hogyan lett gyerekem-saga íródik, ahogy elnézem, több részletben jön majd.)

Arra jutottam, miközben a Feneketlen tónál szellőztettem a Micit, hogy 20 alatt minden csaj túlbeszéli a randikat. Ma zsinórban a negyedik ilyen kezdő-randit láttam. Halkan jegyzem meg, hogy amíg 5 fok volt, addig csak a sorstárs anyukákkal köröztünk, mint a szerzetesek a kerengőben, mióta itt a tavasz, úgy kell padot vadászni, a foglaltakon pedig általában ilyen összejövés előtti poszt-kamasz párok ülnek.
Szóval megfigyeléseim szerint a kiscsajok mind hajat dobálva, nagy gesztusokkal addig dumálnak, amíg ki nem préselnek egy 'aha'-t vagy egy 'ehhe'-t a pasijukból, és a fiúk részéről ez a verbális csúcsteljesítmény, pedig látszik rajtuk, hogy nagyon igyekeznek, bólogatnak meg röhörésznek és iszonyú vagányul hamuznak a földre. Amikor 20 éves voltam nem tűnt fel, hogy ennyit kell melózni egy randin.

Tessék, ez töri meg a másfél éves blogcsendet.