naivdiva

Na az azért vicces, amikor a főnököm cikkét - amit az előző munkahelyemnek ír - én szerkesztem.
Viszont olyan régen nem szerkesztettem, hogy el is felejtettem milyen jó, úgyhogy majdnem kértem tőle könyvet, de aztán gyorsan pofonvágtam magam: momentán elég nekem vinni a boltot, ráérek plusz melóért rinyálni majd ha már nagyon unatkozom.

Csak nézem ezt a cirkuszt az otthonszülésekről, mivel minden nap kijön egy hír, hogy megint kórházba vittek egy kismamát, aki otthon szült. (Egyébként ilyenkor gondolom a gyereket is viszik, kint vagy bent. Nem? Mert a címek meg az anyagok csak az anyákról szólnak)
Szóval.
A kérdésem az lenne, hogy megkérdezte valaki a Győrfi Pált, hogy ezelőtt a hisztéria előtt hány otthon szülő nőt vittek kórházba? Vagy most hirtelen valami történt és mindet be kell vinni?
Tudom, hogy álaszent vagyok, és azért hír, mert ez most hír, de mi lenne, ha nem szörnyülködnénk, hanem, ha már a jelek szerint van erre társadalmi igény, valaki elkezdené kitalálni, hogy hogy lehet otthon is szülni meg életben is maradni.
Egyébként én tutira kórházban fogok szülni, ha egyszer, inkább legyek túlbiztosítva, mint nem.

Tegnap este ezt láttuk.
Nem kérem a köveket, tudom, hogy Abbát hallgatni alapvetően nem tartozik az értelmiségi léthez, de egyrészt időnként azt gondolom, hogy én nem is vagyok igazi értelmiségi, másrészt az Abba igenis nagyon vicces, harmadrészt tök nehéz lehetett egy történetet kitalálni 20-30 évekkel ezelőtt megírt számokhoz, negyedrészt Mr. Simpsonnal órákat röhögtünk szerelmünk hajnalán a szerkesztőségben, amikor ugrálva tátogtuk kézkrém-mikrofonba, hogy jú ár dö denszingkvín.
Amúgy egy éve tervezünk egy Abba-bulit, de asszem egyikőnknek sincs elég bátorsága, hogy elővezessük az ötletet a barátainaknak.

Nincs önuralmam, ez teljesen nyilvánvaló: minden nap telefüstölöm ezt a rohadt szobát, hiába van nyitva az ablak, rá lehet támaszkodni a füstre.

Utálom.
Viszont dohányozni meg szeretek.
Basszus.

Tökjó.
Kiváncsi vagyok, hogy egy újabb McCarthy-korszak veszi-e kezdetét. Néztük a hétvégén a Cég-sorozatot (mert Mr. Simspon keze is benne volt, azért, egyébként a film szar, a könyv meg jó, olvassátok el), és most egyből beugrott a paranoiás CIA-főnök, akinek a végén igaza lett.
De persze, félmillió embert nehéz lehet hatékonyan megfigyelni.
Az egy másik kérdés, hogy az emberjogi szervezetek mit szólnak majd ehhez - főleg, hogy mint a hírből kiderül, semmi értelme az egésznek, hiszen potenciális terroristák utaznak vígan a PanAm járatain...

Annyira nagyon elbaszott egy hét ez, hogy.
Persze most kellene meghajtani mindent, november első hetének végén zárjuk a könyvek nyomdába tessékelését, de persze miafaszt lehet csinálni, amikor két fél hét van egymás után?
Ma estézni is fogok (éjszakázni nem, most szólok, ha az ég a földdel összeér se), ha minden jól megy, holnap már a korrektornál a szezon legmunkásabb könyve. És akkor már csak négy van hátra.

Ahogy nő Szofi, kezd kütni rajta valami vörheny - itt ott vörösödik a szőre. Nem komolyan, de érdekes bukét ad az összhatásnak, ahogy az amúgy cirmos szőrén átsejlik. Az orra kifejezetten vöröses - az a legviccesebb.

Tegnap hosszasan szemlélhettem, mivel kettőtől este tizenegyig szünet nélkül aludt (jó, hazudok, időnként áthurcolkodott egyik ölből a másikba). Mondanom sem kell, hogy tizenegykor nekikezdett a napnak, és leborított némi ezt-azt az asztalról, amivel aztán jó gurigázott. Reggel pedig bemászott a komódba a kihúzott fiók mögé. Már épp kezdtem azon gondolkozni, hogy fogom szétszedni, ha nem tud kijönni, amikor egy sikertlen kísérlet után (aminek keretében eltüntette egy melltartómat a komód hátában) végül kiküzdötte magát. Földetérés után első dolga volt, hogy lekeverjen egyet Zorkának - gondolom figyelemelterelének szánta.

Miután Anya a mai napot Helsinkiben töltötte (úton hazafelé Kínából), a nővéremék elutaztak Rambóstul, a Gyereknek viszont ma van a szülinapja, úgy döntöttem ennél jobb főpróba-időpont* nincs, úgyhogy reggel ebédet hirdettem.

Tutira mentem: sültcsirke volt krumplipürével (de az igazi volt és Mr. Simpson csinálta), desszertnek pedig muffin. Viszont mindenki telipofával csámcsogott, és többször vett, és nem mulaszották el kétpercenként közölni, hogy milyen finom. Jófej családom van, ügyelnek a hiúságomra.
Az egész banda itt héderezett késő délutánig, még Apa is rágyújtott (ilyet csak akkor mer, ha Anya nincs itthon) és Apa beszélgethetett a fiúkkal az áramvezetés legújabb vívmányairól, mi meg csajoskodtunk Hugival, meg a Gyerekkel, aki 14. születésnapja alkalmából (elsőízben és nagy nyilvánosság előtt) bejelentette, hogy pasija van.


*mert ez nem teljes létszám, viszont Hugistul és Apástól, és mint utóbb kiderült Hugi Pasijástól azért már egy rendes szám ember.

Anya Kínában van (a pekingi Sheratonban szenved, mert tengeri uborkát kell ennie, meg még élő, de mindenesetre mozgó dolgokat tálalnak elé, és amúgy is semmi kedve nem volt menni, mert már egyszer volt, és két hülyével kellett utaznia), úgyhogy ma múzeumos-dumálós napot tartottam Apuval.*

Szóval voltunk múzeumozni (Apával azért jó múzeumozni, mert öképző művészettörténész és rengeteget tud beszélni bármilyen képzőművész(et)ről, én meg ilyenkor visszalényegülök hatévessé, és kerek szemmel hallgatom), aztán sétáltunk az Andrássy úton, aztán ebédeltünk.
Elmesélte az 1960-1970-es tíz évet, tisztára az az érzésem volt, hogy direkt folytatja pont onnan, ahol tavaly abbahagyta. Volt lakatosinasság (amikor tizennégy évesen elkezdett dolgozni) meg volt ablakonkidobós verekedés (amikor tizenhat évesen beszólt neki valami seggfej), meg ismerkedés értelmiséggel (amikor huszonegy évesen elkezdett a Soprtszállóban kocsmázni).
A jövő évi múzeumozós beszélgetésünk végén megszületek, de Hugi még nem, úgyhogy egy évig gondolatban egyke lehetek. Ja nem, a nővérem a mai beszélgetés végén született. Affene.

* Ezt néztük meg, jó is volt, bár a klasszikus szépművészetis hibát megint elkövették: én nem értem, hogy miért kell minimális helyekre bezsúfolni kiállításokat (az inkákkal ugyanez volt), pláne, egy Hundertwassert, ami szétzsizsgei az agyad ilyen kis helyen. Namindegy, nagyon szép dolgok vannak ott, tessék megnézni.

Na, aztán tegnap elszabadult shopping-monster lettem, és vettem három
nagyoncsinos felsőt (egy piros alapon sötétebbpiros pöttyöset, egy kék
alapon fehér pöttyöset és egy fektetét), vásároltam hajkefét és
púdert.
(Azt hiszem tudat alatt azért vettem pöttyösöket, mert Mr. Simpson
minden újabb csíkos itemnél forgatja a szemét, hogy ez a nyolcszázadik
csíkos, pöttyösöm meg egyáltalán nem volt, így nem lehet egy szava
sem. Azt meg hiába mondom, hogy az ikrek -énem akarja a csíkokat, én
nem tehetek róla.)
Beengedtem Nyulikát Gyöngyszembe, ott laknak most két estét a gyereke
apjával (tényleg, azt mondtam már, hogy Nyuli babát vár? A hatodik
hónapban van, és Londonban fog szülni, mert a brit állam sokkal
jobbfej a kismamákkal / frissgyerekes párokkal, mint a magyar, például
kapnak lóvét, hogy nagyobb lakásba költözzenek), végül ittam kávét
LB-vel.
Megint kezdek napló lenni.
Jájj.

Vannak az embernek ilyen hülye beidegződései, amiktől aztán akkor sem
tud szabadulni, amikor pedig lehetne.
A munkaidőről beszélek. Nagyon durva hét volt ez, november
közepe-végéig így is marad, tudom előre, nem lesz meglepetés. Na ma
viszont pont olyan napom van, hogy nem történik semmi. Ami egy olyan
melóhelyen is szar, ahol sokmindenkivel dogozol együtt, de itt, ahol
egyedül ülök a kis bordalmamban, százszor olyan szar.

Amikor megbeszéltük a munkám feltételeit, elhangzott a kötetlen
munkaidő is, ami tényleg van, még sosem mászott a pofámra a főnököm,
ha korábban léptem meg, dolgom volt reggel vagy délután, sőt volt,
hogy ő küldött haza, mert érezte, hogy a végemet járom.
Én mégis itt ülök és nem merek felállni, mert tutira akkor üt be a
krach, ha felemelem a seggem a székről. Nem, pontosítok, amikor
kikapcsoltam a gépet.

Asszem azért majd lassam ráveszem magam és elhúzok a fenébe.

Szofi megtanulta lehúzni a vécét. Napokba telt, mire kifigyelte, mi
mit csinálunk, hogy hangok jöjjenek a klotyóból, azátán még néhány nap
gyakorlásba, mire rájött, hogy ő hogy tudja ugyanazt megcsinálni, de
végül sikerült.
Nem szórakozik ezzel éjjel-nappal, de már tudja hogy kell.
Aminek persze gyakorlati haszna nincs, bár M. szerint lehet, hogy
megtanul a vécébe pisilni. Utána már csak Zorkát kell megtanítani (azt
a Zorkát, aki simán cirkuszol a behajtott ajtó előtt, mert nem jön rá,
hogy csak a mancsát kellene betenni a résbe, hogy kinyissa), és ki is
dobhatjuk az almot.

Amúgy szeretném üzenni az elmünek, hogy az annyukat, mert miután
kedden nyolckor egyszercsak elmúlt az áram a lakásban, majd kedd
estére lett egy cetli a liftben, hogy kedden és szerdán
transzformátort szerelnek az utcában, tegnap kurvára volt áram
(gondolatban még meg is dicsértem őket, hogy egy nap alatt végeztek
kettő helyett) ma reggel nyolckor megint elmúlt az áram.

Kész szerencse, hogy a kávét már megcsináltam, de a jéghideg vízben
mosakodás, az nem vicces. Szóval az annyukat.

Ma volt az, hogy az agyam valószínűleg ledobta volna a gépszíjat, ha
nem csak délután 2-kor eszmélek rá, hogy mit daráltam be reggel óta.
Az előtt egyszerűen esélyem sem volt gondolkozni semmin, ami nem az
épp előttem álló probléma megoldása. Kilenctől kettőig csak
telefonáltam, illetve adatokat kerestem a gépen, hogy aztán
telefonálhassak.
A katarzis azt hiszem akkor volt, amikor a főnököm a vonal egyik
végén, én a másikon nem tudtuk, hogy miért is hívott ki kit, aztán
inkább bontottuk a vonalat, hátha idővel a másiknak eszébe jut.
Kettőkör, az utolsó telefon után letettem a kagylót és annyit mondtam,
hogy a úristen! úristen! úristen!, nem mintha különösebben velős
közölnivalóm lett volna az Öreggel. Aztán háromra felfogtam, hogy ma
már én nem leszek produktív, és felhívtam a főnököt, mondtam,
hazamegyek.
Erre ő:
- Meg tudom érteni. Ha nem lennél, már kibasztam volna az ablakon az
összes kurva telefont, meg a számítógépet, és az erdőben bolyonganék a
kutyákkal.
Mert itt érzem, hogy fontos vagyok.

Rambó a hétvégén két éves lett, volt szülinapi buli a tesóméknál, sütöttem muffint (amitől mindenki tisztára meghatódott, hiába, nem az enyém a háziasszony-prototípus szerep a családban, úgyhogy külön esemény, ha villantok), a gyerek kapott játék fúrókészletet (még védőszemüveg is járt hozzá, persze azt vette föl először), a fúrót rögvest pisztolyként szegezte a két nagyapjára.

Tegnap voltunk szülinapi bulin (nem Rambóén, Mr. Simpson egyik barátjáén), jó korán kezdtük, úgyhogy éjfélkor hullarészegen indultunk haza. Őszintén csodálkozom, hogy öt jéger és egy gintonik után nem hánytam ordítva, de nem, sőt másnapos is csak kicsit voltam.

Most pedig várom a Nővéremet és Rambót, akik jönnek látogatóba. Szerintem még hónapokig tartanak majd a hadnézzükmegalakást, illetve az igazánmegnézhetnétekalakást látogatások. Göngyszem sosem volt ilyen népszerű, mondjuk ott nem is fértünk el négynél többen.

Mindazonáltal nagyon érdekes nap volt a tegnapi, mert
-vettem hajbigyókat (ha valaki tudja, hogy hol a rákban lehet sima, fekete hajgumit kapni ebben a tetves városban, az azonnal szóljon) meg egy csillag alakú brutálnagy fülbevalót (ezt fel is fogom venni egy hétvégi szülinapi buliba)

- aztán kimentem M.-ékhez - épp idejében érkeztem, hogy megszabadítsam az egyik kezében cipelt két hatalmas szatyortól, miközben a másik kezében a kisebbik gyerek lógott mózesben, és próbálta rávenni a nagyobbik gyereket (m., nem a kisebbik gyerek), hogy haladjon a lakás felé, attól függetlenül, hogy rengeteg mesélnivalója van

-ott kéróztam egész délután és gyerekeztem (miközben a kisebbik nyálfonalakat eregetett a vállamra és a hátamra, a nagyobbik a lábam között tekergőzött, és mindenképp megpróbált elgáncsolni, de nem hagytam magam).

- aztán megacsajokvacsi volt, ami az utóbbi években valahogy mindig a gátmetszés-beöntés-gátvarrat hármszögnél ér véget (előtte egy ideig többnyire úgy tűnik , hogy lesz nem-kismamás beszélgetés is), na ez most kiegészült néhány kórházi horrortörténettel. Szegény P., akinek 4 hete van a szülésig, biztos irtóra élvezte a "hogy halt meg a baba, két nappal szülés után" történeteket. Én mindenesetre besokalltam és hazamentem.

- a taxis csávó előbb lebaszott, hogy M.-ék környékén nincsenek házszámok, aztán megosztott velem néhány autós trükköt, majd elmesélte, hogy fedezte föl, hogy a fia éhen fog halni, mert csak anyatejet kap, aztán szerencsére kiszálltam.

- otthon néztem TV-t és lefeküdtem, 10 perccel később pedig határozottan hallottam, hogy Mr. Simpson hazaér. De nem jött be, csak kint matatott. Aztán szólongattam, de nem jött válasz, csak két rémült macska. Aztán rémültem ültem az ágyban úgy öt percig (ezer százalékig biztos voltam benne, hogy valaki van a lakásban), aztán arra gondoltam, hogy nem maradhatok itt ülve, amíg valami nem történik (bejön a betörő és megöl, vagy bejön Mr. Simpson és csodálkozik, hogy ott ülök az ágy közepén éjfélkor), úgyhogy magamhoz vettem az egyetlen fegyvert, ami a kezem ügyébe esett: az Adidas for women sensitive 3 dezodoromat (azért éreztem, hogy ez nem az igazi, ha tényleg van ott valaki), felkapcsoltam az összes villanyt és határozott léptekkel kivonultam az előszobába - ahol nem volt senki, ahogy a lakás többi helyiségeiben sem. Elszívtam egy cigit az ijedtségre és visszafeküdtem aludni. Mr. Simpson állítólag hajnali kettőkor ért haza.
Viszont most jön értem és elvisz ebédelni.

Ma nem szeretek dolgozni.
Néha az az érzésem, hogy sosem fogom átrágni magam ezen a kásahegyen.
Pláne, amikor arra a munkára, ami már elvitte két teljen napomat,
elviszi majd a holnapot és valószínűleg a hétvége egy részét, azt
mondja a kollegina, hogy
- Ó! Az úgyis szétbasszuk majd.
Anyád.
Mintha azért csinálnék jövő évi tervet, hogy legyen min vitatkozni.
Faszom.
A tervet azért csinálom, hogy vége legyen ennek az anarchiának és
legyen mi szerint dolgozni.

Ja!
Egyébként meghirdettük Gyöngyszemet, már vannak is rá jelentkezők, de,
ha valakinek kell, az szóljon. Inkább adnám ki ismerősnek (vagy
ismerős ismerősének) mint nem.
40 négyzetméter, másfél szoba, Oktogon.

Olyan elképesztően fontos kérdések izgatnak az utóbbi napokban, hogy
- ha reggel el tudom kerülni a billegős csatornafedelet az utcában,
akkor miért lépek rá (és kapok szívbajt) minden egyes délután?
- hogy lehet, hogy pontosan ugyanannyi idő alatt érek be, akár
villamossal jövök, akár metróval?
- hogy tudják a macskák bevarázsolni a teljes szőnyeget az ágy alá,
anélkül, hogy valamelyikőnk felébredne rá?
- hogy csináljam, hogy a kisebbik macskánk ne gyűlöljön meg, de le
tudjam szoktatni a hülyeségről?*
- miért nem gondol a sarki cébéá a délután vásárló háziasszonyokra (ez
volnék én), akiknek csak szikkadt zsömle jut?
Na ennyire vagyok izgalmas.

*Csak olyan dolgokat csinál, amit nem szabad. Frankón. Semmi mást. A
napi tevékenysége a körömélezés a bútorokon, cuccok lopkodása
innen-onnan (ez a legidegesítőbb, már legalább 20 hajgumimat tüntette
el, nem is értem, hogyan, szerintem megette), Zorka kitúrása
bárhonnan, kajáért üvöltés négyszögben zajlik. Ha nem ezeket csinálja,
akkor alszik. Én meg nem ordíthatok vele vég nélkül, már így is
leginkább menekülőre fogja, ha meglát, de azt meg nem lehet, hogy neki
mindent szabad, mert kitartó.

Az egész családom délutáni mélyalvásban van.
Mr. Simpson a kanapén, Szofi Mr. Simpson karjában hanyattfekve, Zorka
a kanapé végében a szokásos arcraborulós pózban.
Én mosok egyet, addig sem keltek föl senkit.

Megszámoltam, hat különböző kőolaj-származékot kentem a testemre a mai tisztálkodási rituálé alatt. Jó, ma szombati nagygenerál volt, de akkor is.

Ésmég voltunk tegnap M.-éknél, és azt szeretném mondani, hogy olyan
jó, amikor odavágják hozzám a kisebbik gyereket, hogy fogjam, amíg M.
vacsorátt csinál, meg a Pasija berendel a fürdőszobába, hogy vigyázzak
a nagyobbikra amíg pancsol.
Imádom azt a két kölköt: az egyik nagyon cuki, a másik meg nagyon
jófej, én meg anyáskodhatok amíg.
A társaság felnőttebbik része aztán azért eléggé megborult, arra
emlékszem, hogy volt szó anorexiás mangalicákról, illetve nyolclábú
csirkékről, meg, hogy amikor hazaértünk már csak aludni vágytam.
Szegény Mr. Simpson akkor még nekiállt dolgozni egy kicsit.

Ja!
És megint írom a szakdolgozatomat. Az előző 5 félévhez képest lényegi
haladást értem el: már kétszer voltam konzultálni. Mondjuk az külön
szuper, hogy pusztán azért kell kiparáznom Kispestre, hogy a
konzulensem aláírja a konzultációs lapomat, mert egyébként sosem mond
semmit, csak, hogy ez így korrekt és dolgozzak tovább.
Faszkivan már ezzel a cirkusszal, inkább leállamvizsgázok (mostmár
muszáj, az egyetemi szabályzat szerint még egy félévem van, ha most
nem sikerül), bár tegnap a metrón befelé azon gondolkoztam, hogy
diploma nélkül is milyen sokra vittem (nem), és fasznak az a papír.
A racionális énem persze tudja, hogy papír az kell, ha másért nem,
hát, hogy beírhassam az önéletrajzomba, amikor 2,5 év múlva állást
keresek. Az eddigi mindkét munkahelyemen pontosan ennyit dolgoztam.

Vannak ilyen napjaim, amikor már az ébredés előtti félálomban is szarkedvem van.
Aztán késve indulok el, mire beérek vár két e-mail, amiben olyan
dolgokat kérnek rajtam számon amit elintéztem egy hete és akkor a
szarkedvem állandósul.

Pedig süt a nap, elvileg ma rövidebb napom van és délután
kozmetikushoz is megyek.
Nem tudom miafasz van velem ilyenkor.

Úgy tűnik a kisebbik macskánk még nagyobb kurva, mint a nagyobbik,
aki, ha jól emlékszem legalább már betöltötte életének 8. hónapját,
mire tüzelni kezdett.

Szofi még nem nyomja full gázzal, de egy-két hete gyanúsan tolja a
seggét, amikor simogatjuk, és három-négy napja teljesen meg van
készülve. Óbégatva mászkál a lakásban (még nem a klasszik tüzelős
óbégatás, de már közelít), tör-zúz, mindent csinál, amit nem szabad és
általában eléggé szarfej. Ma reggel a konyhaszekrény tetején állva
üvöltött, ki tudja miért, mert kaja az nem kellett neki.
Ezen kívül halálba szekálja Zorkát, ha épp nem üvölt, akkor őt
basztatja vég nélkül, mosókefe farokkal üldözik egymást keresztül a
lakáson, Zorka pedig nekem anyázik, mert a kicsi hülye.

Jó lenne, ha minél előbb kitörne belőle az igazi ribanc, hogy aztán
gyorsan túl legyünk a kötelező műtéten. És úgy kevesebb időm lenne
kifundálni, hogy tegyem el láb alól.