naivdiva

Ja és nem meséltem, hogy mától sapkát is hordok a táskámban (sildes), mert tegnap ugyan egész úton hazafelé vigyorogtam, mint a vadalma a nagy hóesésben (és pislogtam is sokat, szemüveg nélkül mindenféle lefelé hulló tárgyak az ember szemében kötnek ki), viszont csuromvizes volt a hajam, mire a hazaértem és meg kellett szárítani.

És én utálok hajat szárítani, komolyan, minden alkalommal halálra idegesítem magam, mert akármi csinálok, nem szárad meg rendesen, ha azt akarom, hogy egyenes legyen, akkor göndör lesz, ha azt akarom, hogy göndör legyen, egyenes lesz, leizzadok közben, és a végén hajszőnyeg van a fürdőszobában, amitől meg a férjem kap hisztériás rohamot (már mondtam neki, hogy levágatom a szénakazlat a picsába, de attól sem lett lelkes, pedig néha szeretnék megint 2 centis hajat), és ugye azért normális higiénés kultúrával az ember legalább kétszer szárít (és előtte mos) hajat, és nem akarok pluszban eggyel sem többször hajat szárítani, mint ahányszor feltétlenül muszáj.

Az meg milyen gáz, hogy már a labellóm is macskaszőrös?

Nyilvánosan meg kell dicsérnem a hájasseggűt - nem mintha ez számítana neki - mert csak egyszer fújt rá az ÁllatOrvosBácsira, miközben beoltotta. A tavalyi karmolós-köpködős hisztisorozat után sokkal rosszabbra számítottam, úgyhogy most tisztára meg vagyok hatva, hogy milyen rendes macska - bár minél alacsonyabban van a léc, annál könnyebb átugrani ugye.
Kíváncsi vagyok jövőre mi lesz, ÁllatOrvosBácsi megfenyegetett, hogy egyszerre oltja majd őket - Szofi a gyerekszobában kushadt az ágy alatt amíg be nem zártam az orvos után az ajtót.

Irtóklassz éjszakám volt, szerintem nettó 3 órát aludtam, de ebben sem vagyok biztos.
Utálom ezt, amikor épp hogy elalszom és felébredek, egész éjjel ez ment, pedig levettem a fűtést, kitakaróztam, jó, ablakot nem nyitottam, mert mégiscsak röpködnek kint a mínuszok.

Az alapvető probléma az, hogy egy nem agyonszigetelt ház északkeleti szobájában nőttem fel, ahol télen éjszaka 15 fok volt, és én csak 15 fokban tudok jóízűen aludni, Mr. Simpson viszont agyonfűtött panelben nőtt fel, és ha nincs 25 fok, akkor tüdő- meg torokgyulladással fenyegetőzik, azt meg ugye nem hagyhatom, nincs annál nagyobb dráma, ha egy pasi beteg.
Általában azért nem aggódom, hogy valóban elkapja a nyavaja, de pénteken sikerült foci után tökizzadtan rövidgatyában, pólóban, meg hanyagul magáraterített autóban hazajönnije, és azóta köhög, úgyhogy a lakásban egész hétvégén szubtrópusi klíma volt, én meg valamikor 3 körül aludtam el, és akkor is orbitális baromságokat álmodtam.

Este feljött a Gyerek, mert végül csak kisírta valakitől azt az iPodot, de valamiért az istennek nem tudott összeköttetést teremteni a laptopja meg az új eszköz között, és a családban ugye Mr. Simpson az egyik számtech guru (a másik a Leendő Sógorom, de ő programozómérnök [létezik ilyen?], és általában elég gyorsan kikészíti a delikvenseket, mert egy usb-t sem tud úgy csatlakoztatni, hogy közben ne kezdene hosszas fejtegetésbe olyan fogalmakról, amiket rajta kívül nem ismer senki, kivéve Mr. Simpsont, és akkor egy idő után ezek ketten valami földönkívüli nyelven kezdenek beszélgetni, de ez egy másik történet).

Szóval feljött a Gyerek, és életre keltettük az iPodját, és töltöttünk le rá új szoftvert, hogy a képek forogjanak, ha elforgatja az eszközt, és megtanultuk, hogy kell playlistet csinálni, és megmutattam neki, hogy lehet illegális tartalmakhoz jutni a neten (Mr. Simpson nem győzte hangsúlyozni, hogy a fájlcserélő programok használata törvénybe ütközik, a Gyerek meg vihogott, szerintem nem hatotta meg).

És végül felajánlottam, hogy túrja át a iTunes-könyvtáramat, hátha talál valamit, és tisztára sokkot kaptam, mert az én nagy és okos Gyerekem a legsúlyosabb mainstream poppot részesíti előnyben, se a rock, se az elektro, se az ambient, se az oldschool nem érdekli, csak a Justin Timberlékeket meg a Riannákat vitte (jó, tudom, ciki, de néha nekem is kell valami agyrágógumi), hát hogy lesz belőle rendes ember, ha Red Hot Chillit sem hallgat kamasz létére?

Ha kimosom a conversemet, az olyan, mintha belülről rugdosnám a mosógépet?

Felébredtek, pedig igyekeztem halkan osonni a géppel. Zorka megsértődött, hogy meg mertem zavarni a déli sziesztát, Szofi leginkább szarik a világra, ő aludni akar és kész.

Egyébként mostanában egy teljes optikai szaküzletet hordok a táskámban.
Mert ugye nálam van a kontaktlencse tároló és -ápoló szett, meg a szemüvegem, hogy ha valami nem várt esemény következik be (a szemembe repül egy galamb, kitör egy homokvihar, valaki meglök hátulról és kiesik a lencse) fel legyek készülve, és fel tudjam tenni a szemüvegem, egyszersmind biztonságba helyezhessem a lencséket, aztán van nálam dioptriás napszemüveg (ezt nyáron kaptam Mr. Simpsontól), ha a szemembe repülne a galamb, és rendes szemüveg van rajtam, de hirtelen elkezd sütni a nap, és nálam van a Ray Ban, amit Apától kaptam a múlt héten, ha mégsem repülne a szemembe a galamb, viszont kisüt a nap.
Ezek mind külön tokokban laknak a táskámban, és elég idegesítő, amikor valamit keresek, mert csak a tokok kerülnek a kezembe.

Igen, már nem csak a férjem mániás.

Szeretnék szólni mindenkinek, akinek eladósorban lévő húga, unokahúga, barátnője van, hogy itt nálunk dél körül hordába verődve vonulnak a csinos műegyetmista fiúk.
(Muszáj volt hazajönnöm dolgozni, bent nincs internet, amúgy kurvára unom, hogy minden héten legalább egy nap néhány órára elvesztjük az összeköttetést a világhálóval, és ne mondja nekem senki, hogy egy ilyen permanens problémát nem lehet orvosolni valahogy.)

Szóval ezek itt rajzanak, mint a méhek, minden boltban, kajáldában, pékségben tizesével ácsorognak, és oké, tulajdonképp nem meglepő, mert itt van szemben az egyetem, de miért nem tudtam én ezt tíz évvel ezelőtt? (Végül valóban egy mérnökhöz mentem hozzá, igaz, hogy egy percet sem dolgozott mérnökként,de milyen isteni lett volna kihagyni az a mittoménhány évet, amíg őt kerestem, de a franc se tudta, hogy a sok kocsmázás és iparos buli helyett csak le kellett volna táborozni valamelyik műszaki egyetem közelében).
Én szóltam.

Tegnap este sültcsirke volt vacsorára, és bár évek óta nem hagyok elöl kaját, azt azért meg akartam várni, mire kihül annyira, hogy frigóba lehessen tenni. Tettem az edény tetejére tányért, ismerem őzorkaságát, nem tud ellenállni semminek, ami ehető, a kicsi meg ugye rögtön benne van minden hülyeségben.
Egyszercsak fura zaj a konyhából, de gondoltam magamban, a tányért csak nem ügyeskedte le. Azért kimentem.
Ezek ketten ott ültek a konyhapulton és tele pofával sültcsirkét zabáltak. Hirtelen hatalmas logisztikai problémával kerültem szembe, mert nem lehet két macskát egyszerre hatékonyan üldözni, úgyhogy a zsírosseggű kapta, különben is ő az értelmi szerző (ha kajáról van szó, ha bármi másról, akkor Szofi a kreatív).
És becsszóra nem éheztetem őket, fél órával az eset előtt kaptak vacsorát, viszont fogalmam sincs, mit csinálhatnék. Sajnos a nagyobbik macskánk annyira ostoba, hogy nem tanul semmiből (szerintem simán nincs elég memóriája), évek óta reménytelen küzdelem a nevelése és öt perccel az ilyen botrányok után dorombolva jön az ölembe.

Nem történik semmi, igazából az van, hogy várakozom, mint a buszmegállóban.
Várom, hogy visszamenjünk a Műintézménybe. Nem hiszek benne, hogy ha két évig nem fogant meg ez a baba magától, akkor most hirtelen, az utolsó pillanatban terhes leszek.
Ki tudom várni ezt a (most már csak) pár hetet, de az OrvosDoktornál tett utolsó látogatás óta arra készülök, hogy visszamegyünk.
Jön a karácsony és eszembe jutott, amikor tavaly elsírtam magam a fa alatt, mert aznap jött meg, és akkor még minden hónapban szentül meg voltam győződve, hogy most sikerült.
Nagyon sok minden történt az elmúlt egy évben, és nagyon sokat tanultam magamról, meg a világról, meg az emberekről, akik körülvesznek, és bár azt kívánom, bár sose kellett volna ezeket megtanulnom, azért érzem, hogy több és erősebb és bizonyos szempontból okosabb lettem. Pusztán az, hogy képes vagyok várni, hogy nem minden napom telik a belső sürgetés őrületében, bizonyítja, hogy mennyit tanultam. Nincs bennem az az iszonyatos harag sem, amit sokáig éreztem, és lassan megtanulom mederbe terelni az érzéseimet, a szomorúságomat, és jól használni azokat az erőket, amik időnként szétfeszítenek.
Ez még messze nem az út vége, és igen, félek attól, hogy mi vár még ránk, és bizony néha el kell mondanom magamnak, hogy ami nem öl meg az erősebbé tesz.
De bízom abban, hogy az Univerzum nem mér rám többet, mint amennyit elbírok, és lassan-lassan majd a végére érünk ennek az útnak, hogy aztán nekiinduljunk egy másiknak.

Hű, csapkodnak a villámok, Fiúk 1. tegnap leordította a hajamat, jól ki is készültem, egész nap azon pörögtem, hogy milyen igazságtalan az élet és bánatomban tiramisut rendeltem, pedig attól csak a seggem nő.
Nem tudom, Fiúk 1. eleve elég impulzív alkat, nehéz kitalálni, hogy épp pontosan mi baja van, azon kívül, hogy valóban elbasztam valamit, de semmi olyat, amit 5 perces munkával ne lehetne korrigálni. Nyilván sokat segítene a helyzeten, ha Fiúk 2. nem egyszerre akarná az összes könyvünket nyomdába adni, ráadásul két héttel azelőtt, ahogy a rendes timing szerint kellene,vagy legalább értesített volna előre, hogy ez lesz, és akkor én is fel tudok készülni, de ugye nekem az a feladatom, hogy megoldjam az ilyen helyzeteket.
Persze valahogy mindig egyszerre őrülnek meg (gondolom, hogy kicsit egymást is őrjítik, de ilyen mélyen nem látok bele a szimbiózisba, amiben élnek), és most rátesz egy lapáttal, hogy hulla fáradt vagyok az egész évi melótól, és a Műintézményi látogatások is leszívtak azért rólam egy jó adag naftát.

Most kicsit aggódom, hogy mi lesz ennek a vége, remélem kicsit megnyugszik mindenki, beleértve magamat is, mert utálok egy hisztifelhő közepén dolgozni.

Egyrészt tisztára meg vagyok hatva, hogy Amerikának fekete elnöke van. Ezt mindenképp el akartam mondani.

Másrészt ne főzzetek hulla fáradtan. Tegnap megsütöttem az irtómacerás almatortát, 12 deka cukor helyett 12 deka sóval.
Nem, nem lehetett megmenteni. És igen, ehetetlen lett.
Nem tudom, mikor kellett volna feltűnnie, hogy gáz van. Az elbaszás alapvető oka, hogy extrafinomított cukor van otthon, ami majdnem annyira fehér, mint a só. Persze dühöngtem, hogy az istennek nem akar összeállni, hogy nem lehet nyújtani, a színe sem olyan, de végig arra a népi bölcsességre gondoltam, amit M.-mel tárgyaltunk ki nemrég, miszerint, ha valamilyen kaja elsőre kurvajó lesz, akkor tuti, hogy másodszorra elbaszod.
De azt azért nem gondoltam, hogy ennyire.

Az a baj ezzel a főzéssel, hogy reggel mindig iszonyú lelkes vagyok, alig várom, hogy hazaérjek és nekilássak, de mire
1. vége lesz a munkának
2. bevásárolok a csarnokban
3. hazarángatom a cuccot
leginkább összenyekkennék a kanapén.
Valamit javít majd a helyzeten, ha végre megnyitják a szabihidat, legalább a villamosnak, mert akkor nem kell a fél városon átbumliznom (ma pont) 4 kiló cuccal a vállamon, csak 2 megállóra leszek a nagycsarnoktól, amit egyébként jobban is szeretek, mint a lehelt.
De azért persze főzni fogok, csak előbb megverem a macskákat, asszem épp egy almával fociznak a konyhában.

Én nem tudom, mi van velem, de olyan vagyok, mint akit agyonvertek (nem, nem vagyok terhes).
Mondjuk tudtam tegnap este, hogy meglesz a böjtje a késői fekvésnek, de azért az mégiscsak nem normális, hogy, ha 11 után kerülök ágyba, másnap nem bírok felkelni.

Egyébként nagyon jó estém volt, mert voltunk a Zeneakadémián M.-ékkel, ugyanis van FesztiválZenekar bérletünk. Irtó jó volt komolyzenét hallgatni, annyira másmilyen élmény, mint bármi más. Ráadásul engem az összes ilyen kispolgári dologgal le lehet nyűgözni, mindig tiszta felnőttnek érzem magam, amikor koncertre, vagy színházba, vagy operába vagy balettre megyek (karácsonykor például megyünk Anyával és a Nagyanyámmal a Diótörőte állítólag, na azt is nagyon várom, epdig legalább tízszer láttam már).
Nagyon szép darabokat játszottak (Mozart D-dúr szimfónia, Respighi Gregorián hegedűverseny, Hydn B-dúr szimfónia), mondjuk a Respighi nekem kicsit nehéz volt, de nem voltam koncerten vagy 5 éve, vagy mégtöbb.

Szóval a művelődés miatt nagyon későb feküdtem le (kb. 23.15), és kész, ma reggel végem volt, egyszerűen nem bírtam felkelni, de az igazság az, hogy tegnap is alig bírtam felkelni és gondolom holnap is alig bírok majd felkelni. Valahogy kondicionálni kellene a tudatomat, hogy fel kell kelni reggelente, mert ez így nem lesz jó, még most is alszom tulajdonképpen.

Nem lehetne kihagyni a hétfőket?