naivdiva

Milyen vicces is az, amikor az ember hazafelé baktatva összefut élete szerelmével, akivel nem beszélt uszkve egy éve, és csak áll, és habog és a másik is csak áll és habog és lezajlik gyorsan egy régi beszélgetés szóról szóra és közben azon gondolkozol, hogy már tényleg nincs mit mondanod, és ez milyen szomorú.
Néztem fölfelé (mert nagyon magas), néztem az arcát, amin minden kis pöttyöt, ráncot, gyűrődést ismerek, a szemét, ami mindig szürke, ha ideges vagy zavarban van -most is az volt.
És már nem tudok neki egyetlen mondatban minden elmondani, ahhoz meg sok idő telt el, hogy előlről meséljek el mindent, és tulajdonképpen nem is számít, mert már rég nem része az életemnek, nem is lesz többé az, miért kéne tudnia.

Azt mondta majd meglátogat.

Hugi és Zorka egymás hegyén-hátán alszanak a kanapémon.
Halkan gépelek, nehogy felébresszem őket.

Na elkezdődik az első munkanélküli hét. Valahogy annyira nagyon nem örülök, (máris kezdődik a para?) jobb lenne, ha már lenne valami meló, és úgy piheghetnék januárig.
Mert baszott fáradt vagyok ám, 10-12 óra alvás után úgy ébredek minden nap, mint akit agyonvertek.

Az sms rajoknak valóban nem volt célja, csak áthaladtak a légtéren, aminek határozottan örülök, nem lett volna cérnám hadrendet felállítani, sem megkezdeni a tárgyalásokat.

Zorkának valamivel jobb éjszakája volt, így nekem is, csak egyszer ébredtem üvöltésre, kicsukni sem kellett. (Ilyenkor nem a gangra, hanem a konyhába csukom, mielőtt bárki meggyanúsítana.)

Rettenet sokat bagóztam a hétévégén. Valami maffia felvásárolta a város teljes hosszúpelmel készletét, gondolom, hogy jövő héten tripla áron dobja piacra. Viszont a rövid cigiből nem jutok elég nikotinhoz (kábé olyan ez, mint egy megszakított orgazmus, pont az előtt ér véget, hogy jó lenne), így egyik rövidről gyújtok a másikra.

Zorka nyavajgása kezdi elérni a kritikus szintet. Hangszínben és -erősségben egyaránt. Remélem, ezzel letudjuk az őszi-téli szezont. Februárban már elvihetem műttetni.
Szegénykém úgy óbégat éjjelente, hogy a szívem szakad bele, és rajta nem sokat segít, hogy egy cipőben járunk... Én mondjuk nem óbégatok, bár néha kedvem lenne hozzá.

Érdekes dolgok történnek, sms-rajok repülnek az éjszakában, meg nem határozott céllal, zavart keltve az erőben. Istenem, ha egyszer nem bonyolódnának az események, annyival egyszerűbb lenne minden. Ennek a mondatnak nem sok értelme van, de akkor is.

Időről-időre jönnek ilyen ügyek (nemtom, hogy napkitörés van, vagy csak a frontok, esetleg az Úristen felébred a szundikálásból, és rájön, hogy ma még nem csinált semmi vicceset), amikor a kisujjam sem mozdítom, mégis összekutyulódik minden.

Nem akarok kutyulmányt. Nyugit akarok.
Most be is ülök egy kád vízbe, aztán ebédelek Anyáékkal. És nem gondolkozom.

Ciki vagyok. Ciki. Ciki. Ciki. Ciki.

Jaj, el is felejtettem mondani tegnap:

Immáron két nő él a lakásban. Mindannyiunk nagy szerencséjére Zorka tüzel. A kis ribanc. Most fél éves.
Egyelőre szolidban nyomja, csak (höhh, épp elég) éjszaka óbégat.

Arra ébredtem, hogy hiába nem hiszem el, vagy hiszem el, és nem veszek róla tudomást, valaki kontsans nyomja a kapucsengőt. Anyázva jöttem le a galériáról, felvettem. M. csilingelt bele. Megjegyzem, hajnali 1/4 11 volt.

Most ment el, végigferdültük a napot (ő ugye a borzadályos fogpara végett nem volt ma sem gályázni). A délelőtt a láb- és körömápolás jegyében telt, aztán elmentünk sznobulni egyet a Liszt Ferenc térre, jól megebédeltünk.

Aztán vettünk kockákat a játékboltban, és, ha már ott voltunk, vettünk macskás hűtőmágneseket is. (Itt hívnám fel a figyelmet M. szimbolumokhoz fűződő viszonyára, ugyanis miután ő vett két fekete macska hűtőéket, a lelke mélyéről jövő felháborodással kérte rajtam számon, hogy nem egy szürke cicásat vettem meg, hanem egy másmilyet.)

Itthon nyomtunk másfél kockapóker partit, de a Pasija egy terrorista, és el kellett indulnia.

Rosszfiút ma kirúgták, felhívott, hogy ezt közölje. Kicsit zaklatott volt. Úgy sajnálom, főleg, hogy mostanáig ő győzködött engem, hogy ne mondjak fel, mert majd lesz valahogy, bírjam ki. És tessék, két nappal azután, hogy rájuk baszom az ajtót, ugyanaz a cég lapátra teszi. Erre szokták azt mondani, hogy a sors iróniája?
A vállamon kisírhatná magát...

De gyarló vagyok, nem bírom ki.
Rosszfiú sms:
- hívlak majd, de hova mentél?
Naiv sms:
- haza

Jaj és annyira szarfej vagyok, elmagyarázom:
Evidens, hogy hívlak majd, mert fontos, hogy felmondtál, de addig is mondmeg, hogy van-e új meló.

És persze ez a tejbetök bénagéza elbassza ezt is, mert képtelen eldönteni, hogy miafaszt akar, de akkor is jaj.

Miért vonzódom a faszfej bénagézákhoz? Nem vert az apám, anyámat se verte, két szülős családban nőttem fel, rendes szerepeket tanultam a szüleimtől, nincsenek szexuális frusztrációim, semmi ilyesmi.
Mazochista vagyok?
Dejó, két nap se telt bele, új para. Rekordot döntök bazmeg!

Jaj, de szép az élet.
Csak, hogy értsétek, miről nyavajogtam eddig.
Ma bementem, hogy összepakoljam a kis motyómat (ahhoz képest, hogy 2,5 évet húztam ott le, két szatyorban elfért minden - már amit nem dobtam ki).
A kollégák jófejek voltak, telefonos kontakt beígérve, majkávézunk.
Faszfej Rov.vez:
- Te azonnali hatállyal mondtál föl?
- Nembazmeg, de nincs kedvem már bejönni.

Most komolyan. Miből állt volna azt mondani, hogy viszlát? Vagy, sok szerencsét?
Annyira kisstílű és szánalmas ez így. Mintha bármi múlna rajta. Nem értem, hogy 50 éves emberek, miért képtelenek kultúrált felnőtt módjára viselkedni.
Majdnem én szégyeltem magam helyette. De csak majdnem.

Szóval összepakoltam, hazajöttem, vettem Apával karnist, aztán felszerelte a maradék két ajtót a konyhaszekrényre.

Holnap is délig alszom, kipihent leszek és üde, és egy hétig zicherre nem parázok a meló miatt.
Megyek, mert Zorka valamit görget kint, nemtom miaz... bocs ideért vele: mócártkugli volt az. Asszem adok neki egy xanaxot.

Na.
Akkor minden aggódó és nem aggódó blogger és nem blogger szíves tájékoztatására:

Felmondtam. Nem kirúgtak. Végül én hoztam meg a döntést, ahogy azt csinálni szoktam az elmúlt 24 évben. És ez így jó. A hogyantovábbot még nem tudom, de a kérdés így vetődött fel
-az frusztrál jobban, hogy nem tudom, hogy' lesz?
vagy
-az frusztrál jobban, hogy ott kell dolgoznom?

A második variáció győzött, súlyos fölénnyel. Vagyis, nincs az a pénz, amiért hagyom, hogy minden nap megalázzanak, hülyére vegyenek, és meg akarjanak győzni arról, hogy tehetségtelen / alkalmatlan / buta / béna etc. vagyok. Mert nem vagyok az.

Most már Poloska tudja, hogy nem tehet meg akármit. Meg is volt lepve, hebegett-habogott két percig, magam is csodálkoztam, hpgy kiesett a szerepéből. Aztán persze gyorsan helyrerázta magát, beszólt egyet-kettőt. Naiv kristály-jégkirálynőről azonban minden lepattant. Akkor megint csodálkozott, aztán kiült az arcára a döbbenet: nem tud megfogni. Nincs hova szemétkednie tovább. Fölösleges.

Sikerült néhány kellemetlen percet szerezni neki ma, ha minden jól megy még holnap is kap a pofájára, mert a HR ig. sem győzött sopánkodni, hogy mér, meg hát eddig milyen jól ment, meg ha melóra van szükségem, az ajtaja nyitva áll.

De aki egyszer megszababult az Axels Springer karmai közül, az asszem soha többet nem vágyik vissza.
És én ma megszabadultam.

Úgyhogy ne aggódni, hanem örülni tessék, én is azt teszem.

FEEEEEEELMOOOOOONDTAAAAAAAAAM!!!!!!!

Vérvörös köröm, és kínai csirke. Rövid összefoglalót hallhattak. Olvashattak.

Elég semmitcsinálós nap volt ez a mai, holnap megyek vizsgázni (már megint vizsgaidőszak - fogösszeszorít, ez az utolsó előtti).

Vettem szép lakkot tegnap, naon tetszik, gyorsan kopik. Vettem csirkemellet három hete, gyorsan készül, finom lesz. Jön M. zabálni.

Itt a tél, rohattélet, folyton csöpög a víz a gatyáimból (mert nekem az ál jól, ha hosszú és trapéz), kevés idő jut szellőztetésre, mert a frisslevegő és a kurvahideg egyenesen arányos. Matematikusnak kellett volna mennem, nem újságírónak, akkor most nem lenne kezdődő gyomorfekélyem.

Matek szak? Jól menne asszem. Ma bő egy percet álldogáltam a pénztárnál a rócsildban (grrr, drága, de itt van a házban, egy burzsuj vagyok), mire rájöttem, hogy NINCS visszajáró. Mondjuk a csaj meg a harminc forintos nájlonzacskót akarta elsunyulni.

H.-val ma az élet súlyos dolgait beszéltük meg egy hamburger fölött, iskola után.

- Olyan nincs többször, mint az első szerelem.
- Ja. Olyan ez, mint az első eki.

Beraktam egy adag ruhát, és a gép kiköpött 217 HUF-t. Asszem egész nap mosni fogok...

Komoly esély a lakás felgyulladására:
a macska ül mellettem a galérián, és bámulja a falat. Nézem, mit néz, aztán rájövök. Pár hete nincs elektrisziti az "emeleten", viszont nem tudok olvasás nélkül elaludni. Ergo háromágú, magas, vékony gyertyatartót helyeztem üzembe.
Az állat a gyertyák árnyákét nézi a falon. Oké, gondolom, max a falnak ugrik, mandínerben jön vissza, jó röhögök, ő meg nem ugrál a falnak ezentúl.
De a kis fifikás kitalálja, hogy nem ott a dolog nyiltja, kerülgeti a gyertyatrartót, nyávog, néz rám, a gyertyatartóra, rám, a gyertyatartóra. Fekszem, várom, hogy ebből mi lesz, egy ideig reménykedem, csak nem. De. Hallom, hogy kapar a hatsó lábaival, ahogy mindig szokott ugrás előtt. SSSSSSSS!!!!!!!
Irdatlan nyávogással, vérig sértve távozik. Nem lett volna pénzem újra kifestetni...

Nagyon hosszú, önmegváltó post


Az alábbi litániában megpróbálom a korábbinál érthetőbben összefoglalni iszonyatos frusztráltságom okát, hátha az segít. És mivel a bevezető duma tök fölösleges és csak azért írom, hogy magamat kellő hangulatba helyezzem, tekintsétek nemlétezőnek.

A para lényege - mint az már kiderült - hogy felelőtlenül belevágtam az önálló életbe (de szépen is hangzik) mert naivan (höhö) azt hittem, baj nem lehet, ha dolgozom, megkeresem majd a macskakajára valót, elkaristolok valahogy. Akkor épp volt egy biztos munkahelyem egy cégnél, ami a követekző húsz évben csak akkor megy tönkre, ha jön a Nagy Gazdasági Válság, ellébecoltam volna ott a diplomáig, aztán dobb. Most reszketek a félig létező egzisztenciámért.


Az akkori munkahelyem megszűnt, feloszlatták, nem létezik immár, még papíron sem, felszántva, sóval bevetve, mert új újság indult. Minket (egykori dolgozókat) nem eresztettek szélnek, mert a cég imád a szociális jófejség szerepében tetszelegni, és ebbe az alakításba nem fért volna bele, hogy egyszerre tesz utcára 25 embert.

Itt kezdődtek a bajok. Az induló új lap új főszerkesztőt kapott. A raportokat már meséltem, meg az időhúzást, meg az egész idegőrlő macerát. Szóval új főnök. Én - továbbra is naivan - azt gondoltam, hogy egy fiatal, ambíciózus pasi csak jó főnök lehet, mert még emlékszik milyen volt beosztottnak lenni, egy új lap beindításához meg stabil gárda kell, ha már ki nem rúgott, megleszünk valahogy, én dolgozom tovább, összecsiszolódunk.

Aztán kiderült, hogy az új főnök súlyos - születési vagy szerzett, nem tudom - agyi rendelleneséggel rendelkezik, ami abban manifesztálódik, hogy csak és kizárólag akkor van elég gyomorsava, ha másokat kínozhat. Ráadásul csak a szakmai paráztatás éri el a kívánt hatást.


Már többször gondoltam rá, mennyivel jobb lenne, ha reggelente, rovatértekezlet előtt nyilvános korbácsolást tartana. Az áldozatot ő választhatná, egy héten csak egyszer lehetne sorra kerülni, letudnánk tíz perc alatt az egészet. Megalázónak megalázó, fáj is, majdnem ugyanott tartanánk, nem kéne egész nap parázni, hogy estére milyen faszfej ürüggyel bassza szét az anyagomat. Lehetne nyugodtan dolgozni.


Én alapból vagyok annyira paragép, hogy simán kikészíthet minden nap, különösebb erőfeszítés nélkül, magyarán remek alany vagyok a már-már mengelei kísérlethez. Egészen a mai napig azon paráztam, hogy mikor fog kirúgni. De ma frankón elbasztam valamit, volt is jelenet:

Naiv az asztalánál ül, amikor megjelnik Kápó 1.0.
- Ezt meg azt elbasztad, hogyképzeled, és (ez a legjobb), hogy történhetett ez meg.
Naiv ül, néz hülyén, hebeg-habog. Most mit mondjak? Hogy hibázni mindenki szokott, nézz magadra, hogy verhette a fejét a falba az Úristen a születésed napján?
Végigfut az agyán, hogy itt van, most aztán tényleg.
Kápó 1.0 távozik (az illető tényleg remek náci lett volna, pont annyira faszkalap, mint a főnöke, csak kicsit frusztráltabb, mert kevesebb hatalma van).

Még ücsörögtem bent néhány órát, elszívtam egy délután alatt egy doboz cigit. Nem történt semmi. Nem jöttek, hogy menjek raportra, senki sem szólt egy szót sem. (Ez persze nem jelenti azt, hogy holnap sem rúgnak ki.)


Most itt ülök, és azon gondolkodtam, hogy hagyom, hogy egy seggdugasz, buta, agresszív, primitív barom tönkretegyen akárhány hónapot az amúgy is cigarettával, családi rák- és érrendszeriparával behatároltnak tűnő életemből.


Úgyhogy nagy levegő, elküldöm az önéletrajzom a szélrózsa minden irányába, megpattanok innen (ha előbb lapátra nem tesznek) és mindegyiknek egyenként a kurvaanya.
Ennél lejjebb talán nincs, nem vagyok hajlandó megfenyegetett kutyaként kushadni a sarokban. Ha úgy esne, kirúgatom magam. Fiatal vagyok, okos és szép, előttem az élet, ami szép lesz, ha beledöglök is.

Vicces időket élünk.
Tegnap az ananászlé is kiömlött. Höhöh. Most nem tudom, hogy ez égi jel, és akkor mire céloz az Öreg, vagy egyszerűen már arra sem vagyok képes, hogy egy poharat rendeltetésszerűen használjak.
Inkább az első variációt preferálnám, mert akkor
1. Van min agyalni
2. Még nem vagyok ön- és közveszélyes.
Képzeljétek, mi történne, ha a 2. sz. forgatókönyv van érvényben és kalapács, konyhakés, ütvefúró, HIDEGVÁGÓ, neaggyisten turmixgép kerül a kezembe - lenne ott vérfürdő!!!

Mindjárt lesz kis pénzem pluszba, és veszek délután könyvet, meg megyek moziba. BJ of korsz, tudom, tudom, szar, de a saját szememmel akarom látni.
Lassan két hónapja, hogy birtokba vettem Gyöngyszemet, felrémlett bennem, hogy kéne egy lakásavató. Szerinted?

Na hogy' kezdődött a napom?
- Ágyba hozták a reggelit?
- Nem.
- Madárcsicsergés?
- Neeem.
- Felhívtak, hogy nyertem a lottón?
- Neeeeeeeem.
Nem csigázlak tovább: kiöntöttem egy fullos bögre kávét az agyonpakolt asztal közepére. A folyadéknak ráadásul megvan az a hülye tulajdonsága, hogy folyik, úgyhogy szerencsére jutott bőven a padlóra is.
Zorka visongva örült a potya lefetyelni valónak, én meg húzzinnenakurvaanyád mohikán kiáltással és kockás konyharuhával próbáltam megakadályozni a baleset katasztrófává avanzsálását. Nagyjából sikerült. Estére gyanítom minden ragadni fog, mert persze rohadtul nem volt időm rendesen feltakarítani.

Valaki lőjön fejbe.

Mikubá ezt a kérdést (is) hozza majd a puttonyában:

"Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással - kérelmére - magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. §-a szerinti 'Magyar igazolvánnyal' vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?"

Na. Remélem ezzel M. dilemmája is eldőlt. Ugyanis hogyapicsába mondok "igen"-t, ha nem tudom, hogy mi lesz a "megalkotandó törvényben meghatározott mód"?
Az, hogy hozza a Trianon előtti lakcímkártyát?
Bemutatja a családfát, melynek törzse Árpád vérével mosott szent földdből nőtt ki?
Hogy igazolja valaki, hogy magyar, ha nem magyar állampolgár?

Lehet, hogy én vagyok tudatlan, segítsetek.

És aki mégegyszer a szingli keresővel talál ide, annak vírust küldök tonnaszám, hogy belegebedjen a vírusirtója!
Nem vagyok jófej.

Fostócsa időket élek.
Nyakamon a félév, forgatnom kéne valami filmet. Szerinted? Esélytelen. Milyen vicces is lesz, ha ötödévben nem engednek tovább...

Összebalhéztam A.-val, pontosabban már régen összebalhéztunk, csak én barom, gondoltam hátha megoldható. De nem. Kaptam a pofámba rendesen.

A mentőcsónak pedig elkerüli a hajót. Nagyívben.

Stílszerűen kezdtem a hetet. Reggel nyolcra kimentem halálfasza kettőre, a Határútra (elnézést mindenkitől, aki ott lakik), hogy tudósíthassak egy félpályás útlezárásról. Másfél órát álltam a szakadó esőben, még a martenszem is beázott. Remélem holnapra 40 fokos lázam lesz.

Kiderült, hogy a távollétemben megint átbaszták az egyik anyagomat. Minek szórakozunk itt?

Átmentem nem viccesbe.
Tudom, hogy amúgy is Füles-sztáljban nyomom az esetek nagy többségében, de most ez valami egész mély feladása a dolgoknak.
Bár nem vagyok egy örök optimista, feladni sem szoktam, kislány korom óta nem hagyom, hogy áttiporjanak rajtam vagy eltántorítson bárki bármilyen céltól. És most itt van.
Feladtam. Nem bírok tovább küzdeni, mondogatni, hogy majd jobb lesz, hogy alakul, hogy nem dőlt össze. Összedőlt. Nem sírhatnékom van, hanem konkrét sírógörcsöt kapok a puszta gondolattól, hogy holnap megint be kell menni, szó nélkül tűrni a megalázást, az ok nélküli basztatást, elviselni a legújabb faszságokat, és írni ebbe a szennymocsok újságba. Elegem van. És nem úgy, hogy elegem van bazmeg, hanem csöndesen, hiszti nélkül, rezignáltan, de betelt a pohár.
És nem állhatok fel, mert itt a lakás, és itt van a kis életem, amiről azt hittem, meg tudom csinálni. És majdnem sikerült. Majdnem. Vis major. Nem várt események. Korábban el sem képzelhető események. De itt vannak. És lehet, hogy mindent oda kell dobni, hogy még valaha egyszer el tudjam hinni magamról, hogy jó vagyok valamire, nem egy kis pondró, aki csak arra jó, hogy arrébb rugdossák, belevágjanak az ásóval, heccből.
Egyszer vége lesz, mindennek vége van egyszer, de a maga sunyi módján ez is csak frusztrál. És perszen nem ezzel kellene foglalkozni, hanem az iskolával, meg a családdal, meg a barátokkal, akik csak a zombit meg a nyafogást kapják belőlem hosszú hónapok óta.

Ilyenkor megmelegszik a szívem és remény támad bennem, hogy az emberiség mégsem érdemel feltétlenül atomot a fejére.
XP-t minden kecsuának!
Már látom az Andok lejtőin bóklászó lámák hátán a féltőn, színes takarókba göngyölt laptopokat.

Vajon mikor jön el az az idő, hogy a lakók nem néznek rám úgy, ha szembejövök a lépcsőházban, mint egy hatkarú ufóra?
Néha magam is meglepődök - 25 éve élem a fél életem ebben a lakóegységben és még mindig vannak új arcok. Mondjuk más állandóra beköltözni és szakadt mackóban hordani lefele a szemetet, ami nálam mindig tonnaszám, mert egy zacskóval nem rohangálok le. A minimum a két szemeteszsák, egy pizzásdoboz, egy macskaalomtisztításnyikakipisi összeállítás.
Jaj holnap takarítok.

Szerintem ez jó:

Hilaire Belloc
Az orrszarvú
(Fordította: Vaskó Péter)

Orrszarvú, bőröd durva, sprőd,
s ott van szarvad, hol másnak orra nőtt.
Orrszarvú, rühellek téged nagyon -
mert megérdemled, te rút barom!

Természetesen itt találtam.

Miért hiszem én állandóan, hogy ma péntek van?
Legyen péntek! Legyen péntek! Legyen péntek!

Elkezdek aláírást gyűjteni, hogy népszavazás lehessen. Akarja-e Ön, hogy minden nap péntek legyen?
Úgy csak egy napot kéne utálnom, öt helyett. Micsoda könnyebbség lenne.

Egész nap nem volt kedvem megszólalni. Most sincs sok, de a kötelesség, ugye.
Szóval a helyzet fokozódik, de most átestem a ló túloldalára. Miután mostmáraztán tényleg nincs mit vesztenem, mert simán benne van a pakliban, hogy karácsonyra felmondólevelet kapok, hátradőlök és szórakozom.
Például azon, hogy mennyire szánalmas is, ha valaki csak a hátad mögött tud fikázni, de amikor leülsz vele és megkéred szépen, hogy mondja el, mi a hasfájása, csak néz és habog, hogy nemúgy, meg jajfélreérted, ilyesmi. És látszik rajta, hogy arra nincs eszköztára, hogy VITATKOZZON, csak arra van, hogy megfélemlítsen, és ha nem vagy hajlanó megfélemülni, áll, mint a Bálám szamara, hogy jééé, mostmivan.

Zorkát hamarosan likvidálni fogom, ha nem szokik le a 1/4 6-os őrjöngőrohamokról. Három napja nem alszom, mert a kisasszony felébred, és az mégse járja, hogy nem szórakoztatom. Bár ma kibaszottnagyot taknyolt a galérialépcsőn, amikor hozzá akartam baszni a párnát. (Csak úgy csináltam, nyilván nem basznám hozzá a párnát)
Nem vagyok egy állatkínzó, de, ha nem hallgat a szép szóra, más módszerekhez kell nyúlni. Csak nem hagyhatom, hogy egy macska terrorizáljon...

Zorka vagy vámtisztviselő volt előző életében, vagy bőrdíszműves.
Kísérteties vonzalommal viseltetik a táskák iránt. Az első variációt valószínűsíti, hogy nem áll meg a külszín lemeózásánál, hanem módszeresen kipakolja a teljes tartalmat, ha egy percig nem figyelek oda.
Eddig azt hittem, csak a zsepik éredklik, de ma arra léptem a szobába a kávéfőzés után, hogy békávéellenőrt megszégyenítő alapossággal tanulmányozza a bérletemet.

Három órát aludtam, hétkor keltem és újult erővel gyűlölöm a munkahelyem.
Szerencse, hogy vannak körülöttem józan gondolkodású emberek, akik legalább néhány percre el tudják velem hitetni, hogy nem én vagyok a fasz, hanem az a geciláda, gerinctelen, kisstílű pöcs, aki épp a szerkesztőséget vezeti.

Istenem, ha egyszer másik állásom lesz és röhögve gondolok vissza erre a rémálom félévre, ne felejtsetek el szólni!
Továbbra is sírva vígad...

Szerencsére van nekem egy Főundokom, aki felugrott szgépet buherálni, és, ha már itt volt, lehordozta a szekrénykét a galériáról.
Kicsit segítettem:
- Jézusom! Rossz nézni!

LB-vel voltunk heti bevásárolni. Vettem hamutálat. Az kellett. Ronda, kék. Meg vettem banánt is. Az érdekesmód sárga.

Egyébiránt itthon ülök, Stan Getz-et hallgatok, és próbálok lakást csinálni Gyöngyszemből, aki egyrészt súlyos amortizáció áldozata lett a héten, mert egy olyan perc sem akadt, amikor kedvem lett volna mosogatni/mosni/rendet rakni, másrészt még mindig kihívásokkal küzd csinosság-téren.
Persze most jövök rá, hogy le kéne hozni a galériáról az egyik szekrényt, de nincs aki lehozza.
Ellenben a nap ezerrel süt be az ablakomon. Zorka ül a párkányon és panaszkodik: nem tud kijutni a galambokhoz. A bukó ablak átka.

Tegnap spontán kártyaparti volt Zsófiéknál, vesztettem, mint állat. Viszont gazdagabb lettem egy tv-vel, mert nekik volt egy fölös, és a pasija volt oly kedves, hogy elhozta, velem együtt, mert kurvamessze laknak, plusz félóra sétára az első buszmegállótól. Már csak csatornákat kell szereznem...
Zsófi mindjárt szülni fog, elvileg három hete van hátra. Hihetetlen.

Kábé még nagyon fiatal voltam, lehetett vagy négy éve (bár az utóbbi pár év számolatlanul ömlik a felejtés kútjába, höhh) amikor láttam ezt a filmet és beleszerettem a Javier Bardem-be.
A film egy szexmániás pasiról (JB), meg egy drogos vagy alkoholista, már nem emlékszem nőről szól. Nem részletezem, egy jó filmet szerintem nem lehet/érdemes elmesélni.
Arra viszont határozottan emlékszem, hogy nagyjából innen eredeztethető a spanyol filmekkel később kialakult függőségi viszonyom.
Meg, hogy azóta szeretnék egy balta-fejű pasit.

Jaj annyira nem tudom, mit kezdjek magammal.
Ma észrevettem, hogy lusta vagyok magyarul gépelni, csupa eltorzíott sületlenséget írok M.-nek minden emilben.
Tekergek jobbra-balra, ötpercenként lerohangálok cigizni, rázom a lábamn az asztal alatt. Mintha egy bespeedezett bolhacirkusz parádézna bennem.
Rosszfiú megint előkerült, szerintem feltett szándéka, hogy az őrületbe kergessen, amihez a legjobb úton halad. Heti egy ebéd, plusz egy-két emil, hívás. Kevés ahhoz, hogy bármit jelentsen, sok ahhoz, hogy kiverjem a fejemből. Utálom ezt.
- Mondja kedves, megtenné, hogy nem nyiszálja az idegeimet életlen körömvágóollóval? Kösz.

jajajajajajajajajajajajajajajaj jaj

Akartam írni egy kibaszottokos értekezést az anglikán egyház baromságáról, de rájöttem, hogy az érvrendszerem sarokköve pudingból van.
Tényleg butulok.
Sebaj, azért elmondom, hogy miafaszér ne lehetnének nők is püspökök? Annyira hányhatnékom van az ilyen képmutatástól. Ha már odáig eljutott, miért nem lehet püspök? Komolyan nem értem...

Ezúton köszöntöm a kedves amatőr(?) szociofürkészt, aki tegnap a következő keresőkifejezéssel kötött ki a nyavajgás birodalmában: szingliség mai magyar társadalom.
Gyanítom nem azt találta, amit keresett, de nekem visszaadta az illúziót, hogy nem csak faszságokról rinyálok. Bár a szingliség kicsit fájt. Utálok kategória lenni.

A Naiv Armada tegnap súlyos csapást mért az ellenséges csapatokra, és 60 pontos győzelmet aratott. Foglyokat nem ejtettünk.

Csúnyán elvertem a csajokat kártyában, és ez jó nekem, mert egy szemét vagyok. Igazából nem, de miután 2,5 éve játszom velük, és ebből két év, két hónapig csak vesztettem, némi elégtétellel töltött el a tegnap este.

Süt a nap, és ez is jó, dolgozgatok, az se rossz, facér vagyok, e tény besorolásáról még nem döntöttem, bár, ha nem rossz, akkor jó. Vagy nem.

Aggódva figyelem a Hírlapról szóló híradásokat, kiváncsi vagyok, ki az két potenciális befektető, aki hirtelen feltűnt. Remélem nem a fidesz és a mijép.

Teljesen le vagyok maradva mindennel aminek értelme van, mert nem dolgozom értelmes cikkeken, csak faszságokon, arra viszont kibasok idő megy el, és nem jut semmi foglalkozni az értelmes dolgokkal. Érted.
Egy suttyó bulvárújságíró lesz belőlem perceken belül, szolid skizofréniával. Csuhaj.

Jaj.
Szétpörögtem máma magam, de jó volt.
Szentendrén töltöttük a nap jelentős részét, meló miatt, de ez még mindig jobb hacaccré, mint bent rohadni a szerk.-ben. Néztünk laktanyát, szagoltunk pöcegödröt, másztunk tűzoltótoronyba, ittunk kávét cukiban, ettünk hozzá tortát. Ez utóbbi tényleg fasza volt.

Azt meg végképp nem értem, hogy a hüjebarom amerikaiak újraválasztják BokorGyurit. Nem vagyok nyugodt, hogy a világ atom- és egyéb fegyvereinek jelentős része egy debil idióta kezében van, aki akkor is simán megnyomja a piros gombot, ha valaki kidurrant egy papírzacskót a füle mellett. Komolyra fordítva. Hogy lehet hatalmat adni valakinek, aki korábban azt arra használta, hogy lerohanjon két országot, mert háborúsdit akart játszani?
Ne értsetek félre, nem vonom kétségbe, hogy Husszeinnek mennie kellett, mert egy rohadt véreskezű diktátor volt. De azóta bekövetkezett minőségi változás az irakiak életében? A kérdés költői.

Vannak képek a falaimon!
Tegnap szögeltem őket. Én. A két kis kezemmel. És megérkezett a hiányzó két konyhaajtó is, de azt nem tudom egyedül felszerelni, mert fúrni kell hozzá és aztat nemtok. Apa meg elutazott, úgyhogy még egy hétig tátong az a rohadt szekrény. Mindegy, ha eddig kibírtuk...
Amúgy nyugisan tellet ez a három nap, tegnap fent volt Ficsúr, aki még mindig nem normális, de sebaj.
Ma szerintem főzök vacsorát. Ha lesz kedvem...