naivdiva

Na ez egyáltalán nem volt vicces, pedig úgy lezsibbasztották a pofámat, hogy úgy éreztem magam, mintha én lennék Bubba a Forrest Gumpból. És ez csak első negyed volt, jövő héten elkezdi tömögteni, kicserélni, és remélem nem talál már semmi mást.
De muszáj megcsinálni ezeket, se anyámnak, se apámnak nem volt olyan foga 40 évesen, amihez nem nyúltak hozzá, én meg ezt azért elkerülném, ha lehet...

Elvileg ilyenkor már nagyon szoktam várni, hogy vége legyen a napnak, de ma fogorvoshoz megyek. Ez csak az előkészítő kör, semmi durvulás, egy sima fogkőleszedés, de nem lesz őszinte a mosolyom, amikor odaérek.
Utána semmilyen mosolyom nem lesz, hanem lógni fog az arcom, mert az én pofámba senki nem nyúl bele, úgy, hogy előtte nem kaptam érzéstlenítőt. Igen, gyáva vagyok.

Tegnap este elmentem és beszélgettem egyet a Pszichonénivel. Nagyjából ott folytattuk, ahol 3 éve abbahagytuk, kicsit nevetgéltünk is, és nem sírtam, pedig egész héten azt vártam, hogy majd lesz katarzis, és bőgök egy órát.
Tisztára meghatódtam, olyan apró részletekre emlékezett (jó, van kis füzete, amibe jegyzetel, de legalább előtte újraolvasta, nem abból lesett), és az ülés végén megállapította, hogy alapvetően nagyon boldog vagyok, csak ugye van ez a dolog, ami keserű mázzal vonja be az egészet (ami látványos eltérés ahhoz képest, hogy 3 évvel ezelőtt atomjaimra zuhanva látott először). Azt mondja, sok nő keresi meg hasonló problémával, tökjó, hogy nem vagyok egyedül az univezumban, bár eddig is sejtettem, hogy nem én vagyok az egyetlen.

Két hét múlva elkezdjük újra a relaxációs technikát, azt mondja, ha valakinek olyan agya van, mint nekem (nem eszem, agyam, ez nem az értlemi képességeimről szól, hál' istennek), annak vétek lenne nem élni ezzel a lehetőséggel, pontosan emlékszik milyen csatornák nyíltak meg a fejemben anno. Nem kezdjük előlről amit már három éve megtanultam, hanem magasabb osztályba léphetek, és irányított meditációt fogunk csinálni, kiváncsian várom.

És, ha már ilyen eüs napunk van, elmesélem, hogy voltam fogorvosnál a héten, és jól megállapította, hogy a horrorfogam nem horrorkodik tovább, pedig azt hittem, mert időnként feszít, de a doki azt mondja, hogy ez egy gyökérkezelt fognál viszonylag normális, és a röntgenen sem látott gyulladást. Úgyhogy még azt is megbocsátom neki, hogy talált két lukat másik fogakon, és ki akarja cserélni az amalgám töméseimet (4 van belőlük). Azért eléggé irigylek mindenkit, aki nem szar fogakat örökölt minden ágról.

bannával elkezdtünk vitázni, de kommentben hosszú, úgyhogy:

Az teljesen igaz, hogy jó sok lóvét elvontak az egészségügyből, de azt gondolom, hogy a rendszer nem most kezdett nem működni, hanem kurvarégen nem működik. Most a lehető legszarabb pillanatban hátrált ki a kormány a sztoriból, mert igen, a lóvét már elvették, de a legnagyob baj az, hogy az egészhez nem így kellett volna hozzányúlni.

Az egészségügy nagyjából olyan állapotban van, hogy egyet lehetne vele csinálni: földig dózerolni az egészet, és újjáépíteni. Ennek is az az akadálya, ami mindennek itthon: túl sok ember érdekeit sérti - elsősorban a menő orvosokét, akik zsebre raknak havi egy-két millát, adómentesen, naná. (Tudom, hogy így van, anyámék orvosokkal dolgoznak régóta, és azt is tudom, hogy kurvasok orvos van, aki nem rak zsebre lóvét, vagy sokkal kevesebbet rak zsebre.)

Szóval a megoldásnak valahol ott kellene lennie, hogy egyrészt érdekeltté kell tenni a (potenciális) beteget abban, hogy ne rakjon az orvos zsebébe lóvét, vagyis tudja, hogy akkor is normál ellátást kap, ha nem csúsztatja oda a borítékot. Másrészt érdekeltté kell tenni az orvost abban, hogy ne akarja zsebre tenni a lóvét, vagyis kapjon olyan fizetést, amiből megél. Ma az állam fizeti az orvost, az államnak meg sosincs pénze, (mert azt is ellopják, de ez egy másik történet) ráadásul nincs olyan kritérium rendszer ami alapján differenciálni tudna (leszámítva a szakmában eltöltöt éveket meg a tudományos előmentelt, mondjuk, de az, hogy Győrben nyugodtan praktizálhat az az orvos, aki részeg volt ügyeletben, elég jól példázza az állapotokat).

És ezért nem lenne hülyeség bevonni egy harmadik felet a játékba, az egészségbiztosítókat. A polgár nekik fizet (a polgár ígyis-úgyis fizet, már akinek van tb-je, de elvileg ugye mindenkinek van), ők tudják, hogy a pénzen milyen orvost tudnak 'megvenni' az orvos tutira a pénzénél van, a polgár meg tud reklamálni, ha mégsem azt az ellátást kapja, amire befizetett, tehát az orvos megszűnik pápának lenni, aki csak az úristennek referál. Röviden.

És vita bármikor jöhet, és nem vettem basztatásnak a kommentet :)

Milyen szerencse, hogy mindig mindent az utolsó pillanatra hagyok, mekkora szarban lennék, ha megvettem volna Mr. Simpson augusztusi szülinapjára a Nikont, amit kinézett magának, most, hogy megrendelte Amerikából.
Mondjuk a vaterán biztos el lehetne adni 20-30 buktával.

Viszont most mi bús francot kapjon a szülinapjára?

Az előbb felhívott egy nő egy Nagyon Jóhírű és Drága Szállodától, hogy kedves igazgatóasszony (még a titulusomat sem tudta leolvasni a rohadt honlapról, nem vagyok igazgató), szóvalhogy legyek kedves és akarjak Hűdemenő Arany Csaknekemvan Kártyát, és akarjak azzal náluk enni minden nap ingyér, feltéve, hogy viszek magammal valakit, aki kifizeti a kajáját, illetve akarjak olcsóért lakni náluk és az összes külföldi Nagyon Jóhírű és Drága Szállodában, és, ha most váltom ki a kártyát kapok ékszerutalványt, meg félárú szaunabérletet, mitöbb hetedíziglen olcsóért kapunk tőlük mindent a kedves családja és ön kedves igazgatóasszony.

Ezt, hogy igazgatóasszony kábé nyolcszor mondta el 10 perc alatt, mert eddig hagytam, hogy beszéljen (valami hibásan felhelyezett műfogsor szürcsögött egyébként, és nagyon el akarta adni azt a szart, rég rossz, amikor ennyire áthallatszik a kétségbeesés).

Mikor rákérdeztem, kiderült, hogy az egész csak másfél minimálbérbe kerül, viszont adnak róla számlát egyéb szolgáltatás címszóval, és akkor magam elé képzeltem Fiúk 2. arcát, amikor odaadom neki a számlát a másfél minimálbérről, hogy képzeld, vettem magamnak Hűdemenő Arany Csaknekemvan Kártyát, gyere, elviszlek ebédelni, te fizetsz.

Ja, szeretném elmesélni, hogy milyen horror élményünk volt tegnap a jánoskórházban.
Ahol bent fekszik Mr. Simpson egyik gyerekkori barátja, mert kicsit meg kellett műteni az agyát, miután egyszercsak elájult otthon, majd nem sokra rá kiderült, hogy össze vannak gubancolódva az erek a fejében.
A barátunk szerencsére jól van (legkopgom), a legnagyobb problémája 2 nappal a koponyalékelés után az, hogy ő nem gondolta, hogy ekkora kurvanagy vágás lesz a fején, hát hogy néz ez má' ki?
Viszont a szobatársai egyáltalán nincsenek jól, a háromból kettő magán kívül hörög az ágyon, nővér az alatt a 3/4 óra alatt, amíg ott voltunk nem jött be, a 40 fokban a maximum konfortemelő az, hogy nyitva hagyják az ajtót, és így legalább kicsit jár a levegő.
Én itattam a barátunkat, és a mellette fekvő fiút is itatta az anyukája, de az a két szerencsétlen nem tudom mikor ivott utoljára, pedig gondolom nekik is kellene valami folyadék a gyógyuláshoz.
Meg azt sem értem, hogy miért raknak ennyire különböző állapotú betegeket egy szobába, valahogy nem tudom elképzelni, hogy az gyógyulásra sarkall, hogy valaki melletted hörög álló nap, bár az biztos, hogy  gyorsan akarnék szabadulni.
Borzalmas volt az egész, legszívesebben hazavittem volna a barátunkat, csak hát én nem vagyok idegsebész ugye.
Mindenesetre most hosszú hetekig fogok örülni annak, hogy nincs semmi bajunk (ismét lekopog), és egészségesek vagyunk, mert ugye egészség legyen meg térerő, és az életben ne kelljen a jánoskórházba mennem.

ps.: Mr. Simpson egy órával a látogatás előtt érzéstelenítőt kapott az arcába a fogorvosnál, és mielőtt bementünk nyomatékosan megkért, hogy ha valaki be akarná fektetni, mert lóg az arca, magyarázzam el helyette, hogy nem az idegeivel van baj, csak hisztis, és 4 helyre szúrták be neki a cuccot a fogkőleszedés előtt.

Na ma volt az, hogy még az uszodában is húgymeleg volt a víz, és húgymeleg vízben úszni az nem annyira jó, mint kicsit hidegebb vízben úszni. A mozgás viszont jó, kicsit mindig lihegek a végén, amíg az van (mármint lihegés) nem is emelem az adagot, bár ma volt egy pont, amikor úgy éreztem, bármennyit, akármennyit tudnék úszni, ha arról lenne szó simán itt úszkálnék holnap reggelig, ami csak egy dolgot jelent, mégpedig azt, hogy kezd visszajönni a kondim, ami egy bő hónap után egész szép teljesítmény.

Nyilván ettől a hőségtől álmodom hülyeségeket, de azért el kell mesélnem:
Szóval az volt, hogy Bandinéval és M.-mel voltunk valamelyikőjük lakásán (igazából egyikén sem, csak álmomban volt valamelyiküké), és Bandiné először szépen megfésült, (de nem úgy tessék lássék, ahogy én szoktam fésülködni, hanem szépen módszeresen, gyógyfésűvel), aztán pedig akupunktúrát alkalmazott rajtam. Az ugyan nem derült ki, hogy mi is ennek a konkrét célja, de M.-mel egyre csak azt hajtogatták, hogy nagyon jó lesz az nekem. Ráadásul Bandiné rajtam gyakoroltatta M.-mel a helyes tűbeszúrási mozdulatot.
Annyi plusz (és reális) infót adok a történethez, hogy Bandiné a leginkább testtudatos mindannyiónk közül, organikus kaját eszik és főz például, M. pedig a tőle megszokott nyitottsággal issza magába mostanában a tudást.

Aztán valamikor hajlani 3 körül felébredtem, eggyel erősebbre állítottam a ventillátort, copfba fogtam a hajam és akkor tudtam aludni még két és fél órát úszásig.

Pénteken kiderült, hogy Apa tanította verekedni G.-t, ilyen vezényszavakkal: aki olyan nyüzüge mint te, annak egy esélye van, brutálisnak lenni. És: mindig olyan helyre üss először, ahol nagyon fáj: vese, gyomorszáj, halánték.
Amikor felháborodásomnak adtam hangot, hogy bezzeg engem sosem tanított verekedni, pedig a én a vér szerinti gyereke vagyok, az volt a válasz, hogy jó, de egyrészt én lány vagyok (itt megjegyeztem, hogy a három lánya közül mégiscsak én voltam a kisfia, és amikor szerelni meg fúrni meg fűrészelni kellett, sosem zavarta, hogy lány vagyok), másrészt nincs olyan tenyérbemászó képem, mint G.-nek, akit úton-útfélen meg akartak verni. Ez utóbbit el kellett ismernem, de akkor is fáj, hogy ott volt a tudás a családban, és én mégsem tudok verekedni. Nem mintha olyan gyakran akarnék.

Egyébként szoktam azon gondolkozni, hogy szegény anyámék felneveltek 2 lelki nyomorultat, pedig mindent elkövettek, hogy ez ne így történjen, de legalább a legkisebb gyerekük világ életében boldog és kiegyensúlyozott volt. A Nővérem gyakorló szociopata, én annyira konfliktus- és specialhelyzet-kerülő vagyok, hogy ha mégis elém vetődik egy, leblokkolok, és pszichológus kell a megoldásához.
A Nővéremnek viszont oka is van nemnormálisnak lenni, csak én sikerültem ilyen hülyére magamtól.

És akkor tegnap azt mondta nekem az apukám, hogy te ilyen zárkózott kislány vagy - így, szó szerint ezt mondta - és én meg elkezdtem handabandázni, hogy dehogy vagyok én zárkózott, hát hogy lehetnék az, amikor fél órája itt bőgök a dugig tömött lisztferenctéren, hát ennél jobban nem is oszthatnám meg a világgal a fájdalmamat, igaz, hogy ez a nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek tipikus esete. Mondanom sem kell, hogy apa egy mondattal meg tud ríkatni alapesetben is, a mostani kiélezett helyzetben meg már azon is bőgök, hogy a szembejövők viluxolnak a 6-os úton, hogy traffipax van (tényleg ez történt, márhogy viluxoltak, én meg úgy meghatodótam, hogy majdnem elbőgtem magam), szóval azt hiszem a tegnapi beszélgetés második szavánál ugrott a gombóc a torkomba.

És azt is mondta az apukám, hogy menjek vissza szépen a Pszichonénihez, mert épp itt az ideje, hogy beszélgessek egy kicsit valakivel, aki igazából leszarja, hogy mi van velem, viszont objektív tud lenni, nem úgy, mint a férjem, meg az anyám. Meg az apám, ha már itt tartunk. Igazából nekem is jólesne már beszélgetni valakivel, aki nem csak azt hajtogatja, hogy 'úgyis terhes leszel', meg, hogy 'úgy sajnálom' mert egyikkel sem jutok előrébb, ellenben a Pszichonénire emlékeim szerint nagyszerűen rá lehet ereszteni a felgyülemlett frusztrációt, mert hát ő nem a férjem, nem az anyám és nem is az apám, és leszarom, hogy mi van vele, viszont legalább nem kell objektívnek lennem.

Egyébként hétvégén Pécsett voltunk, a leendő sógorom szülővárosában, ahol ittunk sokat, illetve a leendő sógorom (akinek még nem talátam megfelelő blognevet) gyorstalpalót tartott nekünk Pécsből, és láttunk dzsámit, meg ókeresztény sírokat felülről, meg felmentünk a tévétoronyba, ahonnan ellátni Horvátországig, de engem persze a sok szerelmes lakat fogott meg vizuálisan, úgyhogy tessék. (nem, nem volt nálunk lakat, de legközelebb felkszülve megyünk)

Lassú lesz ez a nyár, eleve negyed annyi könyvet kell nyomdába adnom, mint rendesen, Fiúk 1. megint elköltözik (ezúttal végleg) és emiatt legalább 2 hét ki fog esni basztatásilag, ráadásul olyan flottul belenevelik az emberbe gyerekkorában, hogy a nyár az azért van, hogy ne csináljon semmit, hogy én most is ezt a semmit szeretném csinálni.

Pontosabban iszonyú sok ötletem van, mi mindent kellene csinálnom, de egyik sem kapcsolódik sehogysem a munkához. Például: kellene strandolni, nem, nem úszni, a strandolásnak pont az a lényege, hogy az ember nem úszik, csak megmártózik, ha már nagyon meleg van. Meg: kellene főzni. Úgy rendesen 3 fogást, vagy, ha nem azt, hát kísérletezni. Annyi minden szép dolog van most a csarnokban, de a faszomnak van kedve órászám főzikélni, amikor hazaesek. Olyankor túlélésre játszom: legyen kaja az asztalon (ma töltött tök lesz, nyami). Ésmég: mennék Margitszigetre sétálni, Nagyanyámhoz traccsolni, M.-hez gyereketboldogítani, megnézném már LB-ék erkélyét, segítenék Anyának 2 emelet között költözni (házfelújítás), gyantáznék lábat, festenék körmöt, tennék képet keretbe, szögelnék képet falra, rendet kellene rakni a 'gyerek'szobában meg a spájzban (amit a férjem következetesen gardróbnak hív, kitudja miért).
Mondom, annyi mindent kellene csinálni. Csak dolgozni ne kéne.

Van egy ilyen hülye fájás a nyakamban, vagyis a nyakam és a vállam között, vagyis mindkettő. Mindegy. A lényeg, hogy az úszástól elmúlik, de nem végleg, délutánra újra fáj. Elég idegesítő, hogy kb 3 hete nem tudok balra le nézni, és még idegesítőbb, hogy nem tudom, mitől fáj. Gondolom izom, ha az úszástól jobb, de akkor meg miért nem múlik el?
Jajj.

Az első roppant érdekes nemdohányzó tapasztalat: simán megérzem, ha valaki 2 szobával arrébb kávét főz. Más szagokra nem pörgök, csak a kávéra.
A sajátomat viszont utálom, cigi nélkül nem lehet jóízűt kávézni és pont, reggel is csak kötelességből iszom.

Ahhoz képest, hogy azt gondoltam, hogy a könyvhét után egy kis dombra lecsücsülünk, ez a hét talán súlyosabb volt, mint az előző (jó, nem kellett órákat állnom). Mindenki iszonyúan felpörgött, és muszáj volt kihasználnom a ki tudja mikor visszatérő alkalmat, hogy a Fiúk minden e-mailre válaszolnak, hetek óta megoldatlan kérdések döltek el végre, ráadásul maradt azért elsöpörgetnivaló a könyvhét után is.
Mára viszont szabit vettem ki, mert a lakás pont úgy néz ki, mint a régi szép időkben lapleadáskor (kivéve púpozott hamutartók), holnap viszont itt ebédel az egész pereputty, miután a Gyerek elballag.
Ennek kapcsán kell megemlítenem, hogy most tört rá a nosztalgia az iskola után (jaj,de furcsa lesz, hogy nem járok oda többet, hogy fog hiányozni), amiről egyébként nyolc évig azt hallgattuk (najó, csak 5,mert az első három évben még nem utált tanulni), hogy minden tanár hülye, az osztálytársai is hülyék, és egyébként is ezt a faszságot.

Csomó mindenről írhatnék, például, hogy napi fél kiló meggy, illetve cseresznye (amelyik épp szebb a csarnokban) milyen klassz hatással van az ember szervezetére (semmilyen),de azon a demagóg gondolatcsoporton rágom magam két napja, hogy kész, nincs tovább, nincsenek is nekem már semmilyen szenevdélyeim, se cigi, se spangli, se sokáig alvás reggel, a piát sosem szerettem igazán, egy jól fejlett shopacolizmushoz túl csóró a családi kassza, szóval semmivel sem tudom jutalmazni magam és ez milyen szar.

Szóval, ha még három évig nem jön össze a gyerek, (igen, miatta csinálom az egészet, naná, majd magam miatt) visszaszokom mindenre, elkezdek basejumpingolni, és gyorsan fogok élni, Mr. Simpson a statisztikák szerint több mint tíz évre akar majd itthagyni egyedül (egyébként be is jelentette) minek tartogassam magam, a szottyadt nénik nem kellenek senkinek. (3 év múlva nyilván annyira le leszek szokva mindenről, hogy hánynom kell majd a cigitől, és faszom akar majd újra dohányozni, ez lesz benne a legszebb.)

Akárhogy csűröm-csavarom, a nem dohányzás azt jelenti, hogy nem vehetek a számba cigarettát, nem gyújthatom meg és nem tüdőzhetem le, semmilyen körülmények között (a spangli ér?). És ez elég nagy baj.

Követelem, hogy jöjjön valaki, aki már önszántából leszokott a cigiről (M. nem ér, terhes volt) és mondja azt, hogy ez így nekem jó lesz.
Mert most nagyon rossz. Nincs az a munka ami elterelné a figyelmemet a belső parancsról, hogy: GYÚJTS RÁ! MOST!. Az egyetlen szerencse, hogy kidobtam minden cigit.
Szóval tapasztalatokat kérek: hány napig / hétig tart ez a pokol, és honnatól lesz az, hogy cska óránként egyszer jut eszembe, hogy nem dohányozhatok.

Sírni szeretnék. Sokat.

Nostehát, eltelt 17 óra azóta, hogy tegnap éjjel a jól sikerült dorbézból hazatérve elszívtam az utolsó cigit. A nap 70 százalékában arra gondolok, milyen kibaszott jó lenne elszívni egy cigit. A maradék 30-ban arra, hogy milyen jó, hogy nem dohányzom, fog ez menni simán, ki volt az a hülye, aki azt mondta, hogy a dohányzásról nehéz leszokni.
Most épp a 70 százalékban vagyok, a közvetlen hozzátartozóimon kívül bárkit simán megölnék egyetlen slukkért. A szenvedélybetegség csúnya dolog.

Mától megint öregebb vagyok, érzem én, hogy nem lesz megállás, és eljön majd a 30, milyen szerencse, hogy már egy éve annyinak hiszem magam, legalább nem ér majd sokként két év múlva. És ma dohányzom utoljára, Fiúk 2. meg is jegyezte, hogy holnap nehéz napunk lesz ott a bódéban, majd próbál nem hozzám szólni, de mondtam neki, hogy a nikotinfüggőség nem múlik el egy nap alatt, úgyhogy inkább kiveszem a nyarat, de nem nevetett.

És ma rájöttem, hogy tökfontos, hogy az ember ideológiailag azonosulni tudjon a munkahelyével, és én ma ideológiailag azonosultam és jó volt,és büszke voltam, hogy a Fiúknak dolgozom, és ez nekem jó.

Tessék, kaptok gyors összefoglalót, muszáj volt bejönnöm az irodába, hogy megnézzem, ki az, aki nem tud nélkülem élni.
A könyvhét rendkívül vicces, szórakoztató és egyben fárasztó dolog így a bódé túloldaláról. Tegnap nyolc órát álltam, estére nem nagyon tudtam járni, reggelre izomláz lett a seggemben. Viszont kurvajó, hogy látom AZ olvasót, tudom, hogy milyen arcok veszik a könyveinket - kicsit mind őrült, de többnyire nagyon kedves őrültek.

A megahajtás közepén kicsit elszaladtam interjút adni, és most először rá mertem kérdezni, hogy hány nap alatt lehet használható anyagot vágni abból a makogásból, amit ilyenkor előadok. A műsorvezető fiú nagyon kedvesen azt hazudta, hogy tökjól csinálom, nincs sok utómunka, majd közölte, hogy kicsit unják már a pofámat (jó, nem ezt mondta), és jó lenne, ha legközelebb valamelyik fordítónkat is vinném magammal. Elég hangosan röhögtem, az általam ismert irodalmi fordítók tetemes része attól is rosszul van, hogy engem fel kell hívnia, egyelőre nem jut eszembe egyetlen kínzási eszköz sem, amivel rávehetném őket, hogy egy televíziónak nyilatkozzanak, de jobb fajta zsaroláson még gondolkozom.

A következő néhány napban ne is számítsatok rám.
 Ha vége a könyvhétnek és még életben leszek, jelentkezem.

Az idén az én feladatom a nyaralás. Legalábbis az egyik fele: Hugiékkal megyünk egy hétre Balcsira, aztán állítólag kora ősszel valami tengerpartra.
Szóval ez a Balaton ügy egyelőre elég nehézkes, pedig nincsenek nagy igényeink, egy házat szeretnénk kivenni, lehetőleg az északi parton, ahol elférünk négyen.
Sok idegsejtembe lesz ez még, már látom.
Úgyhogy ha véletlenül van valaki, aki az északi parton házat tulajdonol, az feltétlenül szóljon.

A hétvégén voltunk esküvőn, igaz nem sokáig, mert Mr. Simpson valamilyen oknál fogva elfelejtette az eddig 'eszetlen piálás' témakörben tanultakat, és utólagos beismerése szerint válogatás nélkül ivott mindent, ami a keze ügyébe került, illetve a mindenből is sokat.

Viszont amíg ott voltunk, nagyon klassz volt, mindenki együtt, egy helyen, meg is állapítottuk, hogy ilyen még nem is volt, a társaság egy része folyton külföldön tartózkodik / él, Nyuliék, Bandiék, M.-ék, lett is csoportkép, legyen mit mutogatni az unokáknak (már akinek lesz persze), volt jófajta zene (az elején, viszonylag gyorsan jött a Máté Péter szekció, csodálkozunk is), sok kaja, sok vicces vendég.
Persze beleszaladtunk egy-két cigibe (hazudok, a másodikat M. terrorizálta ki egy nagyjából vadidegentől), és jókat röhögtünk, Mr. Simpson angolul beszélgetett (amíg tudott beszélni) pedig sosem szokott, és táncolt velem, pedig sosem szokott, utoljára az esküvőnkön, és aztán elég hangosan beszélgetett a vécécsészével otthon, de ez már egy másik történet.